Kecskeri-puszta TT

Kimnach Ödön a XX. század elején a következő mondát jegyezte fel Kara Jánosról: “Egy ily nevű vitéz el akarta rabolni Zádor lovag szeretőjét, Ágotát. Éjnek idején lóra ült s csendesen megközelítette az ágotai csárdát. Zádor ezt megtudta s meggátolta szándékában, de megfogni nem tudta. Űzőbe vette tehát s csak nagy fáradtság árán, majd a kisújszállási határnál érte utol. Ekkor megölte, testét pedig egy közeli érbe tapostatta lovával. Innen nyerte ez a hely a Kara János nevet.”

A terület múltja, helyzete

A hajdan nagy kiterjedésű, mocsarakkal tarkított nagykunsági puszták utolsó maradványai és az itt kialakult élővilág védelme érdekében 1993-ban 1.226 ha-on nyilvánították védetté. Karcag külterületének nyugati részén helyezkedik el, a régi 4. sz. főúttól északnyugatra, egészen a város közigazgatási határának nyugati széléig. A védett terület egy nagy tömbből és két kisebb területből áll, tájföldrajzi szempontból a Szolnok-Túri-sík kistájon terül el. Természetvédelmi feladata, hogy extenzív területhasználati módok (legeltetés, kisszerszámos halászat) alkalmazásával tegye lehetővé a régióra jellemző növény- és állatfajok megőrzését.

A terület fő talajtípusa a réti szolonyec, jellemzője a feltalaj nagyfokú kilúgozottsága. A magasabb fekvésű térszíneken sztyeppesedő réti szolonyec foltok jelennek meg, melyek jelentős része rétitalaj-eredetű és kiszáradt. A rétek, mocsarak többsége szolonyeces rétitalajon található. "Valódi" löszhátak, így a tipikus réti csernozjom-foltok a területen nem jellemzőek. Mérsékelten meleg, száraz klímájú terület, átlagos évi hőingása 24,3 ^oC, a napsütéses órák száma kb 2000 óra.

A védett terület déli nagy tömbje az NK-II. belvízlevezető főcsatorna vízgyűjtőjéhez tartozik. Itt található a védelem alá helyezett 155 ha-os Kecskeri-tározó, melynek eredeti elsődleges rendeltetése a környék (mára jórészt megszűnt) rizstelepeinek vízellátása. A tározótól délre helyezkedik el a 32 ha-os Vajasi (más néven Bócsai) halastó, és tőle nyugatra az újabban, részben természetvédelmi élőhelykialakítás céljából létrehozott 8 ha-os, sekély vizű, ivadéknevelő halastó. A tavak vízellátása észak felől, a NK-III-2. csatornán keresztül történik. A tavaktól keletre és nyugatra elhelyezkedő védett szikes legelőkön, az egykori hírhedt Kara János mocsár utolsó túlélőiként kiterjedt mocsarak húzódnak, melyek máig értékes vízi élőhelyek. E mocsarak gyakorlatilag lefolyástalanok, felszíni vízgyűjtő területüket a környező szikes legelők képezik. A vízi világ idején itt gát vezetett át, ami úgy-ahogy lehetővé tette a közlekedést Szolnok és Debrecen, így Kisújszállás és Karcag között is, de ennek ellenére az év jelentős részében csak csónakkal lehetett átjárni. A mocsár a Nagy-Sárrét északi részét alkotta, vizét a Tisza táplálta a Mirhó-fokon át. A terület legismertebb vízfolyása a Kecske-ere, amely a mocsár legmélyebb része volt. A lecsapolási munkák alkalmával ezt körtöltéssel vették körül és jelenleg víztározóként hasznosítják. A szikes talajon kialakult időszakosan nedves rétek és az év nagy részében vízzel borított mocsarak azonban az árvízszabályozások után is jellegzetes élőhelyek maradtak. Ezek egyik utolsó hírmondója a Konta-mocsár. A védett terület nagy déli tömbjétől északra elhelyezkedő Dudás-fertő neve régi mocsárra utal, korábban ez is körtöltéses belvíztározóként működött. Az előbb felsorolt tavakhoz képest itt a természetvédelmi kezelésben problémát jelent, hogy csak szivattyú segítségével tölthető fel vízzel. A kunhegyesi határnál levő Bige-fertő túlnyomó része már a jelenlegi védett területen kívül, kunhegyesi oldalon fekvő mocsár, melynek különösen szép zsombékosai érdemelnek említést.

A változatos terepfelszínnel mozaikos növénytársulások kialakulása jár együtt. A magasabban fekvő réti szolonyec talajon a száraz szikesek szinte valamennyi jellemzőbb társulása megtalálható. Legjellemzőbb a cickafarkos szikes puszta és az ürmös szikes puszta. Sajátos azonban a vakszik növényzete, mert itt a bárányparéj helyett a sziki libatop, a heverő seprőfű és a seprűparéj jelenik meg viszonylag nagy tömegben. Az utóbbi kettő kontinentális elterjedésű libatopféle, és nem csak szikeseken található. A Kecskeri-pusztán egy-egy vizes területrészen előkerült a rizspalka és a rizsgyékény is. Ezeket hagyományosan kivadult rizsgyomoknak tekintjük, de éppen itt ismert előfordulásuk szikes mocsarakból is. A környező csatornákban tömegesen él a sulyom, a mocsarak mélyebb részein pedig békalencse fajok (Lemna spp.), rucaöröm, vízi harmatkása, keskenylevelű gyékény, széleslevelű gyékény és a nád állományai a jellemző társulásalkotók. Valamivel sekélyebb, és kevésbé tartós vízborítású helyeken kis kiterjedésben zsiókás állományok övezete alakulhat ki. A magasabban fekvő, de még az év jelentős részében üde, nedves részeken az ecsetpázsitos rét jellemző. hernyópázsitos sziki rétek csak foltszerűen találhatók. Legmagasabb terepszínen a löszpusztagyepek fordulnak elő, melyek maradványaira leginkább a Karcag-Kunhegyes határmezsgyén, és az ottani laponyagokon, halmokon akadhatnak. A névadó barázdás csenkeszen kívül jellemző fűféléje a taréjos tarackbúza, míg a zsályák közül itt a ligeti zsálya és osztrák zsálya fordul elő.

A gerinctelen állatfajokra vonatkozó kutatási adatok meglehetősen hiányosak, de kiemelendő a szitakötők és az egyeneszárnyúak fajgazdagsága, a sekély vizekben még megtalálható a korábban rizskártevőként számontartott, ma már ritka nyári pajzsosrák is. A halak közül természetvédelmi szempontból kiemelendő fajok a halványfoltú küllő, a réticsík, a vágócsík és az ezüstkárász. A herpetofauna jellegzetes tagja a tarajos gőte, a pettyes gőte, a barna ásóbéka, a mocsári teknős és a vízisikló. A gerincesek közül legkutatottabb a madárvilág. A terület szerepe az alföldi madárvonulásban jelentős, különösen a récefélék, a daru és lilealkatúak tekintetében. A térségben négy fokozottan védett faj rendszeres költését érdemes megemlíteni: nagy kócsag, túzok, székicsér, ugartyúk. Az emlősök közül a víztározó környéke jó élőhelyet biztosít a vidrának és a laponyagok löszös talaján az ürge kisebb populációi is megtalálhatók.