Hencidai Csere-erdő TT

A terület múltja, helyzete

Az erdő a Körösvidék északi szélén, Hencida és Gáborján között, a Berettyó folyó két partján helyezkedik el. Viszonylag szerencsés ez a vidék, hiszen a múlt századtól egészen a hatvanas-hetvenes évekig hatalmas átalakítások és átalakulások mentek végbe (lecsapolások, folyószabályozások), azonban ezek jó része itt nem járt eredménnyel, egyes területeket nem is érintett.

Berettyó-holtág Hencidán

A Berettyó-Körösvidék a jégkorszakban (pleisztocén, óholocén) nagy víz- és üledékgyűjtő volt, több jelentős folyó is áthaladt rajta, többek között a Tisza, a Szamos, amelyek mintegy 200 m vastag homokiszap- és agyagréteget raktak le. A jégkorszak után a feltöltésből kimaradt medenceszerű felszínek, amelyek az egykori hatalmas mocsarakat jelzik, még a múlt században is, egymást követő vizenyős rétek, kisebb-nagyobb mocsarak, lápok, nyílt víztükrök sorozatai voltak. Kiterjedt ligeterdők, folyómenti füzesek, fűzlápok uralták a tájat. Emellett folyóhátak és löszplatók emelkednek ki a medencékből - ármentes területet biztosítva. Ezek egy részén az erdőspuszta (erdőssztyepp), a szárazabb és néhol nedvesebb területeken lösztölgyesek (tatárjuharos lösztölgyesek) alakultak ki.

Sziki tölgyes a Csere-erdőn

Az árvizek jellemzőek voltak itt még a múlt században is és különleges kapcsolatot hoztak létre a növényvilágban az erdélyi Meszes- és Réz-hegységgel. Megmaradt a legfőbb érték - legalább részben - a Kovács László (Gáborján egykori főjegyzője) által növényeiben felfedezett, majd Máthé Imre botanikus által leírt "Cserje erdő". Az erdőt 111 hektár kiterjedésben 1990-ben nyilvánították védetté.

Társulásait áttekintve, a Berettyó vízügyi átalakítása eredményeként tartós álló, ill. lassan mozgó felszíni vizet már nem találunk. A morotvák feltöltődtek, néhol nádas társulások, gyakrabban magassásosok figyelhetők meg. Az előbbiekben főként ezt alkotó nádon, keskenylevelű gyékényen, pántlikafüvön, réti harmatkásán, zsiókán kívül a védett csöves borgyökér volt jelentős, de ez sajnos a nyolcvanas években kiveszett. A megsemmisített hajdani folyómenti bokorfüzesek helyén, a mocsárréteken a bennszülött kisfészkű aszat virít. A puhafás vagy fűznyár ligeterdők többsége is erre a sorsra jutott, kivágták a fehér és a törékeny füzek többségét is. A sásosok közül a zsombékoló sások is pusztulóban vannak, gyakoribbak a mocsári semlyék és a rókasásos állományok. A párás, nedves klímát kedvelve gyakori itt a sárga nőszirom, a szittyófajok, a kúszó boglárka, a mocsári tisztesfű, a vesszős füzény, a réti peremizs. Jellegzetes mocsárrétet alkotnak a rövid tarackokkal, indával terjedő fehér tippanok, s az öntésterületeken a réti ecsetpázsitosok. Sok szép virágú növény is megtalálható e réteken, az említetteken kívül, a gyűrűs baraboly, a vízi csillaghúr, a ritkább lápi galaj, a vízi peszérce, és a széleken az ősszel virágzó, halványlila, védett pettyegetett őszirózsa. A fátlan társulások közül a még meglévő sziki tölgyes tisztásai, az ún. szikes erdei rétek a forrásai a sziki növény-szövetkezeteknek. Ezek legszembetűnőbb növénye a védett sziki kocsord, a réti őszirózsa, az aranyfürt, a sziki üröm és a magyar sóvirág. A tisztások nagyobbodásával már itt is ugyanazokat a szikes lágyszárú társulásokat találjuk, amelyeket az erdőkön kívül a bihari, hortobágyi legelőkön is. Ilyenek például a sziki sásrét és a hernyópázsitos sziki rét, amelyek időszakosan nedvesek és közel vannak a mocsárrétekhez. A harmatkásás és az ecsetpázsitos sziki rét szintén nedvesek és a névadó fajokon kívül gyakori bennük a réti perje, a pasztinák, a sárgálló erdei kányafű, a réti sás, a hamvas hajtású, vörös virágzatú szürke aszat, a here fajok (Trifolium spp.), vagy az egyedenként változó virágszínű fekete nadálytő. A zsombékok között a vízben élő rovarfogó közönséges rence és a mocsári nefelejcs is feltűnik. Nyár utóján kiemelkednek közülük a különféle mentafajok, vagy a bennszülött sziki őszirózsa. A mézpázsitos szikfok társulásnál a sófelhalmozódási szint a felszínen van, de tavasszal, nyár elején, alkalmanként víz is fedheti. Ezen időszakokkal párhuzamosan, hatalmas tömegben látható a kamilla, hiszen a mészpázsit nem alkot záródó gyepet. Több sótűrő faj is él itt, így a boglárkafélék családjába tartozó egérfarkfű, vagy a védett erdélyi-pannoniai bennszülött erdélyi útifű. A kicsiny szintkülönbségek jelentős növényzeti eltéréseket hoznak létre. Egy arasznyival magasabb térszinen már a száraz szikesek növényei tenyésznek. A nevezetesebbek közül az első a cickafarkas füves szikespuszta. Jellegzetes cickafarkjain kívül legfőbb fűfaja a veresnadrág csenkesz, gyakori a sziki kerep, a réti peremizs, a kis termetű villás boglárka, s a mezei fátyolvirág. A vékonyabb humuszrétegeken kialakult ürmös szikes puszta már több, a szikesekre jellemző bennszülött fajt tartalmaz, mint például a sziki őszirózsa, az erdélyi útifű, a sziki here. A legeltetés ezeket a szikespusztákat a taposás és a szervesanyag elvonás miatt rendszeresen újrateremti. A legjobban kiszáradó kopár szikes társulás a bárányparéjos vagy vakszik növényzet, ezt csak tavasszal borítja víz, majd kiszáradva a felszínére kiül a sziksó. Kevés növényfaj él meg rajta, így a bárányparéjon és a szikfüvön kívül a sziki pozdor és a sziki útifű. Érdekes, hogy több sziki tölgyes tisztáson - éppen a szikesedés különböző foka és a talaj magas löszkomponense miatt - jónéhány enyhén szikes rétekre és lösztalajokra jellemző növényt is találunk. A Csere-erdőben ilyen a védett agárkosbor, a koloncos legyezőfű, a macskafarkú veronika, a gumós kőtörőfű, a magyar szegfű. A megmaradt erdő (a század elejétől a Csere-erdő területe kevesebb, mint a felére csökkent!) is különlegesen módosult, egyfelől a szikesedések, másfelől a betelepített tájidegen fásszárú növények miatt. Ezért nincs itt sem zavartalan és egységes tatárjuharos lösztölgyes és tölgy-kőris-szil ligeterdő. Ellenben így átalakulva is azok őrizték meg a legtöbb értékes növényt, amelyek a már említett erdélyi növényföldrajzi kapcsolat révén több középhegységi elemet is hordoznak.

A hencidai-gáborjáni Csere-erdő belső tisztásainak szélei tájképi szempontból is gyönyörű, ligetes megjelenésű (valószínűleg lösztölgyesből módosult) sziki tölgyesek. Itt találtak olyan, az Alföldre nézve ritkaságokat, mint a fekete lednek, a bársonyos tüdőfű, a kéküstökű csormolya, a festő rekettye, a háromszínű árvácska, a raponch harangvirág, a borzas imola (ma sajnos kipusztulóban!), vagy az ernyős hölgymál. A tatárjuharos lösztölgyes gazdag cserjeszintjével hasonlóan keskeny sávban maradt meg és lényegében ugyanezeket a fajokat őrzi, azzal a különbséggel, hogy egy-két félárnyékot kedvelő lösznövény is megjelenik benne. A legszebb közöttük helyenként még az akácosokban is megtalálható, az ország talán legnagyobb magyar zergevirág állománya.

Magyar zergevirág

Az ezeken kívül még meglévő lösztölgyes-maradványokban sok a mezei juhar és a tölgy-kőris-szil ligeterdő foltocskákban akad borostyán is. Az utóbbi társulásban és a helyére telepített akácos aljnövényzetében él a flórajárásban különleges szépségű réti kardvirág, valamint a szerényebb pázsitfűféle, a tarka gyöngyperje. Innen pusztult ki a keleti kontyvirág, az erdei lednek és a fogaslevelű bükköny. Néhány nem mindennapi új faj is feltűnt az 1987 óta újra kutatott erdőben. A pettyegetett lizinka legközelebb csak Nagyvárad környékén és a Beregi-sík Kaszonyi-hegyén virít. A pázsitos nőszirom hosszúlevelű alfaja (Iris graminea subsp. pseudocyperus) nagy népességben került elő. Az erdei deréce, mint "vándorló" növény is felbukkant, évenként változó egyedszámban. Két kis cserje is betévedt, valószínűen madarak által terjesztve - az erdei ribizke és a köszméte. Az akácos 1989-90-ben történt véghasználata miatt (az őshonos fajokból is kivágtak) némi gyomosodás tapasztalható, például a bálványfa és a hamvas szeder terjedésével.

A jellemző növényzet sokszínű állatvilágot vonz, tart fenn és bújtat. A legszembetűnőbbek a nappali gerinctelenek. Ritka, védett rovarjaink közül az erőteljesen megritkult nagy szarvasbogár és a csőszcincér a kiemelendő. Két védett pillangónk, a fecskefarkú lepke és a kardoslepke is feltűnik alkalmanként.

A tölgyes tisztásain élő sziki kocsordon él egy ritkaságszámba menő, fokozottan védett lepkefaj, a nagy szikibagoly (Gortyna borelii). Hernyója a kocsord gyökerében rág, hazánkban csak ezt a növényt fogyasztja.

Nagy szikibagoly a sziki kocsord szárán

Noha hüllőkben szegény az erdő, vízisiklót és mocsári teknőst még megpillanthatunk a belső mocsárréteken és a Berettyó mentén. Kétéltűi közül említést érdemel az erdei béka. A halak közül a halványfoltú küllőt kellene talán kiemelnünk.

A morotvák és az egyéb területek rétjein táplálkozó fehér gólya "nagy" számban fészkel a környékbeli falvakban. Nagyon ritkán a nedves belső tisztásokon a fekete gólya is felbukkan. Többször kerül a szem elé a szürke gém. A védett ragadozók közül említést érdemel az itt nem fészkelő kék vércse és a néha költő vörös vércse. Az egerészölyv, a héja és a karvaly csak vadászni jár e vidékre. A környéken fészkel viszont az egyre ritkuló barna kánya és a barna rétihéja. A vadgerle és az örvösgalamb még költ az összefüggő erdőrészekben. Ahol fészkelőhelyet talál, odvakban, ott láthatjuk a búbosbankát is. Valószínű a színpompás jégmadár Berettyó parti költése. Fészkel még a zöld küllő és a nagy fakopáncs is. Emlősök közül megtalálták itt a ritka szőröskarú denevért, amely az öreg fák odvában pihen és szaporodik. A rovarevők közül a keleti sün, a törpe cickány és az erdei cickány figyelhető meg. A rágcsálók közül gyakori a pirókegér és előfordul az Alföldön ritka erdei pocok is. A vidra a vízszennyezések miatt, a védettségtől függetlenül megfogyatkozott a folyóparton.

Remélhetően immár a Csere-erdő 'némi' nyugalmat is nyerhet, és az aktív védelemmel esélye lehet a fennmaradásra!

Források:

• Máté Imre (1939) A hencidai "cserje-erdő" vegetációja, megjelent a Botanikai Közleményekben XXXVI. tom. III-IV. füzet pp 120-129.

• Papp László (1996) Gáborján, Hencida éas Szentpéterszeg élővilága, in Rácz (szerk.) Örökségünk Gáborján Hencida Szentpéterszeg Rácz Építészeti Iroda Bt.

• Papp László (2004) Hencidai Csere-erdő in Rakonczay (szerk.) A Hortobágytól Bátorligetig - az Észak-Alföld természeti értékei, p. 293-296.