Pentezugi Vadlórezervátum

A pentezugi vadlórezervátum, melyben Przewalski lovak és rekonstruált őstulkok élnek félvad körülmények között, a Nemzeti Park magterületén helyezkedik el. A park úgynevezett A-zónájához tartozik, ami azt jelenti, hogy a legszigorúbb védelmet élvezi. Látogatóktól elzárt terület, melyben az érzékeny faunát és flórát veszélyeztető bármilyen mezőgazdasági tevékenység végzése is tilos. A terület jelenleg 2470 ha kiterjedésű, 2017-ben pedig 3000 ha nagyságúra terjesztettük ki.

A rezervátum elektromos kerítéssel van körülvéve, mely a vadlovakat és az őstulkokat visszatartja, de a vadon élő állatok, mint pl. a vaddisznó, nyúl, róka és őz szabadon tudnak rajta keresztül közlekedni. Pentezug területét 1997-ben nyilvánították rezervátummá az alábbi célokkal:

• megőrizni az érzékeny faunát és flórát a lovak és a marhák egész éves állandó legelése segítségével
• támogatni a veszélyeztetett Przewalski-ló védelmi programját egy nagy egyedszámú (legfeljebb 300 ló) genetikailag egészséges populáció fenntartásával
• aktívan tenyészteni a rekonstruált őstulkot és javítani a fajta fenotípusán és a félvad körülmények közötti túlélésre való fizikai alkalmasságán
• a vadlovakhoz és őstulkokhoz kapcsolódó kutatásokat végezni, mint pl. a rezervátum biodiverzitásának vizsgálata és a folyamatos legelés hatása a többi fajra.

A rezervátum a Hortobágyi Nemzeti Park és a Kölni Állatkert együttműködésének köszönhetően jött létre.

A Przewalski-ló tenyésztése

Penzetugban él a világ legnagyobb félvad körülmények között tartott Przewalski-ló állománya. A világon regisztrált közel 2200 vadlóból megközelítőleg 300 a pentezugi tenyészálományban illetve a Hortobágyi Vadasparkban található kisebb bemutató állományban él.

Agglegények

1997-2001 között összesen 22 alapító egyed érkezett, amelyeket a fajta tenyésztési koordinátora, a Kölni Állatkertben dolgozó Dr. Waltraut Zimmermann választotta ki. A lovak Európa minden tájáról érkeztek különböző állatkertekből és vadasparkokból. A legfontosabb szempont az volt, hogy a bekerülő állatok ne legyenek közeli rokonságban egymással, hogy az új pentezugi populációban a beltenyésztés minél nagyobb mértékben elkerülhető legyen. A lovak egy ménből és három kancából álló kisebb háremekben érkeztek. A cél az volt, hogy már a legelején több kisebb tenyészcsoportot alakítsanak ki. Az első években a kancák azonban csatlakoztak a legerősebb ménhez egy nagyobb csoportot alkotva, a többi mén pedig egy kancák nélküli agglegény csoportba tömörült. A sokévi sikeres tenyésztés eredményeként a felnövekvő fiatal csődörök megerősödésével és háremalapításával a háremek száma nőni kezdett. Ma már megközelítőleg 30 kisebb-nagyobb háremcsoportot tartunk számon.

Emő csikóval	Flóra és Ipoly porfürdőben	Leander

A lovak tenyésztése olyan sikeres volt, hogy mára egy kicsit le is kellett lassítanunk a populáció növekedését. A pentezugi populációból számos lovat más helyekre szállítottunk, mint pl. a Budapest melletti Budakeszi Vadasparkba, vagy egy ausztriai vadló rezervátumba. Néhány kancát Mongóliában történő visszavadításra is kiválasztottak. A vadlovaknak az eredeti élőhelyükre történő bonyolult és költséges eljuttatását a Prágai Állatkert szervezte. A pentezugi „Jácint” nevű kanca már több mint egy éve él szabadon Mongóliában.

Lázadó

Mivel a Mongóliába szállítás nagyon költséges, legfeljebb évi két-három ló visszavadítása lehetséges. 2011. és 2013. között évente több mint 50 csikóval növekvő populáció szabályozására más megoldást is keresni kellett. Ezért 2013. óta számos kancát fogamzást gátló vakcinával oltunk be, melyet amerikai kollégák fejlesztettek ki az Assateague pónik populációjának kontrollálására. A vakcina neve PZP és nem befolyásolja a kancák hormonszintjét, azaz az oltás nem változtatja meg a viselkedésüket. Az oltott kancák 2-4 évig nem termékenyülnek, azt követően azonban újra tenyésztésbe állíthatók.

A rekonstruált őstulok tenyésztése

Az őstulok a legtöbb ma ismert háziasított marhafajta őse. Európa legnagyobb termetű növényevő állata volt, a ma élő európai bölénynél is nagyobb. Az utolsó őstulok tehén 1627-ben pusztult el egy lengyelországi erdőben. A bikák marmagassága elérte a 160-180 centimétert, attól függően, milyen élőhelyen éltek, a tehenek sokkal kisebbek, kb. 135-155 cm marmagasságúak voltak. Az észak-európai őstulkok nagyobbak voltak a dél-európaiaknál. A magyarországi csontleletek tanúsága szerint az itteni bikák 150-160 cm, a tehenek maximum 145 cm marmagasságúak voltak. A legnagyobb bikák súlya elérhette az 1000-1500 kg-ot, a tehenek sokkal kisebbek voltak. A nemek nemcsak a méretükben, hanem színükben is különböztek egymástól – míg a bikák feketék voltak világos gerincsávval és orral/pofával, addig a tehenek gyakran barnás vagy vöröses színezetűek voltak egy világosabb, nyereg alakú folttal a hátukon. Valószínűleg lehettek teljesen vörös vagy krémszínű egyedek is köztük. Az őstulokra jellemző volt tekintélyes szarva, mely hosszú volt és vastag, az alakja pedig a mai spanyol viador bikák szarváéhoz hasonló volt. A bikák szarva sokkal vastagabb és hosszabb volt, mint a teheneké.

Egy napos borjú	Borjú téliszőrrel	Csóka borjúval

Az őstulok olyan legelő állat volt, amely szívesen fogyasztotta a fák leveleit és gallyait is, ezért az olyan élőhelyeket kedvelte, ahol a nyílt füves és a fás vegetáció is jelen volt. E tekintélyes állat kihalása után nem maradt olyan faj, amely tudta volna pótolni az ökoszisztémában betöltött szerepét. Az Európában egyetlen fennmaradt vad marhaféle az európai bölény volt, amely azonban sokkal inkább kötődik a fákban gazdag környezethez, mint az őstulok. A 20. század elején számos zoológus indított tenyésztési programot olyan marhafajta létrehozására, mely fenotípusában és viselkedésében a kihalt ősre hasonlít. Ennek érdekében több olyan primitív marhafajtát kereszteztek, amelyek az őstulokéra emlékeztető tulajdonságokkal rendelkeztek. Különböző tenyésztők különböző filozófiákat követve különböző módszerekkel próbálták meg ugyanazt a célt elérni. Mindegyikük használt spanyol fajtákat, mint pl. a Sayaguesa vagy spanyol viador marha; néhányuk használt skót felföldi marhát vagy magyar szürkemarhát. Manapság próbálkoznak olasz fajtákkal, mint pl. a Chianina vagy akár az afrikai watusival. A mai modern tenyésztők között nagyon élénken zajlik a tenyésztési sikerek és tapasztalatok megosztása. Sokszor cserélnek tenyészbikát is a különböző populációk között, hogy a rekonstruált / visszakeresztezett őstulok genetikai variabilitását és megjelenését javítsák.

Lasso	Léna borjúval
Lasso

A hortobágyi tenyészállomány most 500 egyedet számlál, melyből majdnem 200 tehén. A populációt alapító egyedek különböző tenyésztőktől érkeztek Magyarországról, Ausztriából és Németországból. A magyarországi egyedek pedigréjében nagy arányban található szürkemarha, mely az utódoknál sokszor eredményez nagyon világos szőrszínt és felfelé irányuló szarvakat. Egyik tulajdonság sem volt jellemző azonban a kihalt őstulokra, ezért a jelenlegi tenyésztési cél ezeknek a tulajdonságoknak a kiszűrése. A szarv alakját, hosszát és vastagságát a Watusi marha bevonásával igyekszünk befolyásolni, amelyeket a legjobb bikáinkkal keresztezünk. Az első ilyen borjú 2014-ben született a Miriam nevű Watusi tehéntől és az Anno nevű őstulok bikánktól. Remélhetőleg ez a bikaborjú mutatni fogja az általunk várt kedvező tulajdonságokat.

Napoleon és Felipe	Napoleon és Felipe	Napoleon	Tenyészcsoport
Új tenyészbika érkezése

A rekonstruált őstulok tenyésztése nagyon kreatív és érdekes folyamat bizonytalan eredménnyel. Amit egyszer a természet elveszített, nem hozható vissza, de mi megpróbálunk legalább egy olyan marhafajtát visszatenyészteni, ami a lehető legjobban hasonlít az eredeti őstulokra. Az még a jövő kérdése, hogy milyen közel kerülhetünk áhított célunkhoz.