Kállósemjéni Mohos-tó TT

1. A terület múltja, helyzete

Noha csak 1954-ben nyilvánították védetté, a szakemberek már jóval korábban ismerték a területet. Neves botanikusunk, Boros Ádám hozta hírét még a '20-as években, a Debrecenben induló Nyírség-kutatás keretében. A konkrét védelmi javaslatot az ugyancsak neves debreceni erdész-természetvédő, Tikos Béla tette meg. A szakmai indoklás szerint a láp akkoriban teljesen más kinézetű volt, mint akár csak a '80-as évek elején is. Ez az eltérő állapot a század első felében folyamatosan jellemző volt a Mohos-tóra, de a területet sajnos felgyorsult, kedvezőtlen változások érték.

A '80-as évekre úszóláp az eredeti helyén sehol sem maradt fenn. A nyírvizek pusztulását okozó, túlzásba vitt nyírségi lecsapolás okozta talajvíz-süllyedés végzetszerűen érintette a Mohost. A század első felében a láp partján még vasas talajvíz-források fakadtak. Először ezek apadhattak el, majd a tó vízszintje csökkent végzetesen. Az úszólápok megfeneklettek, a rajtuk növő rekettyefűz gyökerei véglegesen lehorgonyozták azokat.

Fűzláp (Fotó: Lesku Balázs)

A XX. század utolsó negyedében a tómeder nagy részét a korábbi úszólápból származó rekettyés fűzláp, nádas és magasásos foltok borították, de ezek gazdagsága már meg sem közelítette az egykori úszólápét. Nyílt víz és úszóláp csak a tó északi, egykor tisztított sarkában maradt, itt élte túl a változásokat néhány hínárnövény és a fehér tündérrózsa is. Az úszóláp már alapvetően keskenylevelű gyékényes volt, tőzegpáfránnyal. Benne eltűnőben volt a vidrafű, míg a gyilkos csomorika "jobban állta a sarat".

Gyilkos csomorika (Fotó: Lesku Balázs)

A természetvédelem az akkor már évtizedek óta kezelésében levő lápon, a Mohos körbeerdősítésével korábban is végzett beavatkozást. A romló helyzetre tekintettel a tavat korábban lecsapolni szándékozó kis csatorna átalakításával 1981-ben belvizes árasztórendszert építettek ki. Ennek néhány éven át pozitív hatása mutatkozott, újra megjelent például a parti zónában az időközben fokozott védelem alá került szíveslevelű hídőr. A víz minőségével azonban kezdetektől fogva gondok voltak, az egyre erősödő aszályban többnyire a belvizek is elmaradtak, miközben a talajvízszint rohamosan süllyedt. A Mohos az évtized fordulójára tartósan kiszáradt.

A pusztulóban levő lápvilág megmentése érdekében 1992-ben indult meg a rétegvizes ellátó rendszer kiépítése. 1997-ben több lépcsőben készült el, nem csak a Mohos, hanem a délről alig egy dűlőnyire szomszédos Nyárias (vagy Nyárjas) lápjának vízellátása is megoldható vele. Reméljük, hogy az '50-es években 'halottaiból feltámadt' somogyi Baláta-tó és a nyírségi Vajai-tározó úszólápjainak pozitív esete ismétlődik meg itt is, azaz a vízviszonyok rendeződése után a varázslatos úszólápok egyszer újra régi szépségükben borítják a Mohos medrének legalább egyes részeit.

Az imént említett Nyárjast 1981-ben, a Mohos ismételt botanikai felmérésekor fedezte fel Vass Mihály. Itt még megtalálható, bár legtöbb helyen gyékénnyel keverten a Mohosról időközben kipusztult vidrafüves-zsombéksásos társulás. Nagy területeket borítanak a nádasok és a viszonylag fajgazdag magassásosok is. Értékei miatt ez a láp 1988-ban a korábbi védett terület 85 ha-ra való bővítéseként került országos védelem alá. Időközben a Nyárias és a szomszédos agrárterületek, valamint egy kis nyárültetvény ugyancsak természetvédelmi kezelésbe került.

Ha csupán a fajlistát nézzük a '30-as évekből, feltűnik, hogy több értékes, védett mocsári-lápi növényfaj, mint a tiszaparti margitvirág, a széleslevelű gyapjúsás időközben valószínűleg végleg eltűnt a területről. A tó északi része korábban még valódi tó volt, fehéres színű, kemény homok aljzattal és különösen gazdag lebegő hínárnövényzettel, benne olyan különlegességekkel, mint a rovarevő rencefélék egész sokasága. A közönséges rencén kívül a lápokra jellemző lápi rence és kis rence fajok állományai eutróf, de egyébként tiszta vizeket jelző, ritka békaszőlőfélék, mint a hegyeslevelű békaszőlő, és a Balaton hinarasait idéző nagy és kis tüskéshínár. Egy hínárméretű csillárkamoszat-féle, a Lychnothamnus barbatus azóta sem került elő az ország más pontjáról. Sajnálatos módon a felsorolt fajok többsége a láp következő felméréséig, 1981-83-ig eltűnt, akkor már csak a kis rencét találták, igaz jelentősebb mennyiségben. Ezt a nyílt vizes részt fürdőtónak használták, és rendszeresen tisztították is akkoriban.

A tó nagy része a nyílt víztől délre a part felől általában vízgyűrűvel körülvett úszóláp volt. Az úszóláp szövedékét tőzegpáfrány, nád és magassás-fajok alkották, közülük különlegesség a lebegő zsombéksásos volt, amelyre annak pusztulásával az egész Alföldön nem maradt példa. Az úszóláp egy helyen a parttal is érintkezett, itt voltak a legfajgazdagabb magassásrétek. Sok értékes növénye közül a nádi boglárka, a vidrafű, a gyilkos csomorika, a kétporzós sás említendő. A rekettye ritkás ligetekben nőtt, a környező vízgyűrűben fehér tündérrózsa tömege élt. A partok mocsaras, iszapos növényzetének különlegessége volt a szívlevelű hídőr.

A Mohos élőhely-együttese adott otthont egyik legritkább lápi ízeltlábúnknak, az óriás csíkbogárnak, amely 1942-ben került itt elő, sajnos azóta nem látni példányait. Ritkaságát jól jellemzi, hogy a magas hegységek miatt lápokban jóval gazdagabb szomszédos országok többségében sem találják már évtizedek óta.

A rövid távú elképzelések szerint területcserével észak felé a Nagy-Mohosig összefüggő állami tulajdon kerülne kialakításra, ahol őshonos fafajokkal végzett erdősítéssel, esetleg a köztes elhelyezkedésű, de az erdőirtások okozta homokbefúvások előtt a Nagy-Mohossal összefüggő Kis-Mohos vízellátásának javításával nagy kiterjedésű védett terület alakulhatna ki. Ily módon összefüggővé tehetnénk az egykori nyírségi lápvilág e két fennmaradt gyöngyszemét, a kállósemjéni Mohos-tavat és Nyárjast is.