Hajdúbagosi földikutya-rezervátum TT

A földikutya nevével Petényi Salamon és Glos Sámuel (1845), valamint Csató János (1897) sincs megelégedve. Szerintük helyesebb a fogas vakony elnevezés, amit több példával magyaráznak:

“Valjon tulajdona-e ez állatnak valaminemű ugatás vagy hozzá hasonlatos szó, hang? Arra azt válaszolhatom: hogy én magam, ámbár sok elevent tartottam és különféle viszonyokban e tekintetben is figyelemmel kisértem, tőle fogságban, egy pisszenő nyikkanásnál, mellyet haragra fölingereltetésében hallatott, egyéb hangot soha nem hallottam, de e felől másoktól sem tudósíttattam.” (Petényi - Glos, 1845)

"De mindezen eddig általam külsőképen tett s azon igazságot: hogy ez állat tökéletes vak, de hogy megtagadott látásérzéke fogyatkozását pótolja a felette finom, s igen potenczírozott szaglás és tapintás érzéke.” (Petényi - Glos, 1845)

Hajdúbagos településtől északra kisebb akácosokkal és tölgyesekkel szegélyezett homokbuckás legelőterület húzódik. Ez a 265,4 hektárnyi terület 1976-ban lett védetté nyilvánítva. A védelem fő indoka egy fokozottan védett állatfaj, a rágcsálók rendjébe tartozó nyugati földikutya állományának és élőhelyének megóvása.

A védett terület a Nyírség déli peremén, annak fő vízválasztójától D-re fekszik. A Berettyó vízgyűjtő területéhez tartozik, közvetlen befogadója a Derecskei-Kálló. Átlagosan 105 m tengerszint feletti magasságú felszínét három, jellegzetesen dél-nyírségi parabolabucka és egy, korábban állandóan, jelenleg csupán időszakosan vízállásos mélyedés ("nyomás") teszi változatossá. Talaja a nyugati részen löszös homokon kialakult réti csernozjom, másutt mérsékelten humuszos homok ill. löszös homok; a mélyebb fekvésű területen enyhén szolonyeces réti talaj, kisebb foltokon szoloncsákos.

A terület döntőrészt gyep, emellett azonban részben őshonos (főként kocsányos tölgy), részben tájidegen( erdeifenyő, akác, vörös tölgy, nemesnyár) fajokból álló 33,7 hektárnyi erdő.

A természetvédelmi terület tájképét a részben ma is extenzív legeltetéssel hasznosított homoki gyepek határozzák meg.

Ha a magasabb fekvésű gyepes részeket szemügyre vesszük, jókora, néhol méteres átmérőjű, rendszerint sorokba rendeződött vakondtúrás-szerű lapos halmokat pillantunk meg, amelyek a különös életű földalatti lakókról, a földikutyákról árulkodnak. A földikutya-félék, amelyek az egérfélék családjának (Muridae) önálló alcsaládját (Spalacinae) képezik, a füves puszták és félsivatagok lakói Európa délkeleti részén, Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten. Legnyugatibb előfordulásaik a Kárpát-medencében, ezen belül is a Alföldön vannak. A nálunk előforduló egyetlen faj, a nyugati földikutya élővilágunk maradvány-jellegű tagja. Akkor telepedett meg nálunk, amikor az utolsó jégkorszak végén és után (ún. boreális fázis) Alföldünk éghajlata a kelet-európai sztyeppekéhez hasonló volt. Az éghajlat változásával, ahogyan az utolsó jégkorszak után a tölgy- (atlantikum) s méginkább a bükk-fázisban (szubatlantikum) a füves puszták egyre inkább visszaszorultak, a földikutya népességei, a lösz- és a löszös-homok hátakon, kicsiny élőhely-szigetekre húzódtak vissza. Amikor az Alföld legnagyobb részét mezőgazdasági művelés alá vonták, elterjedési területe még jobban beszűkült. Ez a folyamat különösen a nagyüzemi mezőgazdaság kiépülésekor vált kritikussá, hiszen ekkor a nagytáblás szántóföldi művelés során még a korábbi mesgyék, dűlők legnagyobb részét is beszántották, tehát megszűntek azok a kis élőhely-töredékek is, ahol egy-egy kicsiny földikutya-népesség meghúzhatta magát. Korábban számos élőhelye volt az Alföld keleti részének pusztáin.

A földikutyának számos hazai vonatkozású nevezetessége van. Már Debrecen egyik első természetkutatója, Földi János is tudott róla a 18. század második felében és "vak murmutér"-nak nevezte. A földikutya körülbelül hörcsög-méretű (18-24 cm testhosszúságú), zömök rágcsáló. Szeme csökevényes, a fej bőre teljesen elfedi. Feje vastag koponyacsontú, széles és lapos; arckoponyája tompa ékalakú, a föld túrására alkalmas. Megfigyelték, hogy a földikutyák járataik "mennyezetén" lapos fejtetőjükkel egymásnak ütemes kopogással jeleket adnak. Metszőfogai erős vésőszerűek. Elülső lábai különösek, ujjai fogásra alkalmasak, sőt a hüvelykujj a többi ujjal szembe is állítható, akár az emberi kézen. Az állat tenyerén 2-2 erősen elszarusodott ásógumó van. Rövid farkát bundája teljesen elfedi.

A földikutya többféle típusú földalatti járatot készít. Táplálkozó járatai a felszín alatt csupán 5-10 cm-re húzódnak, az állat használat után betömi őket. A földikutya éléskamrákat is készít, amelyek 10-15 cm magas üregek. A tenyészidőszakban készített éléskamrák a táplálkozó járatok szintjében helyezkednek el, ám a télire gyűjtött táplálékot tároló kamrák jóval mélyebben, legalább fél méterrel a földfelszín alatt vannak. Az állat "lakószobája", vacka egy 20-30 cm átmérőjű üreg, amely a felszíntől mintegy kétarasznyi mélységben van. A földikutya évente csupán egyszer, tavasszal szaporodik, és egyszerre csak két utóda van. Kizárólag növényevő, főleg hagymákkal és gumókkal él; a lucerna és a herefélék gyökere, a burgonya, a takarmány- és cukorrépa, a sárgarépa és a petrezselyem gyökere kedvelt táplálékai közé tartozik. A fokhagymát és a keresztesvirágú növényeket (retket, káposztát) viszont nem fogyasztja. A kiskert-tulajdonosok károsnak tartják, ám rendszerint összetévesztik a sokkal gyakoribb kószapocokkal. A valóságban a földikutya okozta kár az állat gyér egyedszáma és alacsony szaporasága miatt aligha lehet jelentős. Táplálékát 10-15 cm-es darabokra aprítja, szortírozza, egyenként vékony földrétegbe "csomagolja", és úgy raktározza el. Ebben elülső lábának sajátos alkata segíti. A földikutya meghatározott talajviszonyokat igényel. Számára sem a kemény szik, sem a laza homok, sem a levegőtlen, agyagos öntéstalajok nem megfelelőek, mivel egyikben sem tud járatokat készíteni. A sűrű gyökér-szövevényű erdő, de a szántóterület sem alkalmas a megélhetésére. Rejtett életmódja ellenére bőven vannak ellenségei: a menyét, a hermelin, a közönséges görény, de leginkább a kutyák pusztítják. A fentiekből kitűnik, a földikutya miért annyira ritka, veszélyeztetett állat ma már nálunk. A hajdúbagosi rezervátum az egyik legjelentősebb hazai állományt őrzi. Ennek nagyságát 50-100 egyed közöttire becsülhetjük.

A védett terület, mint a nyírségi homokterületeken megmaradt külterjes legelők egyike, növényzetét tekintve is kiemelkedő értékű. Legjelentősebb növénytársulásai: a kökörcsines homoki sztyepprét, amely kipusztulással veszélyeztetett növénytársulás, továbbá a nyírségi homoki legelő, amely szintén veszélyeztetett növénytársulás. Említésre méltóak még a réti csenkeszes nedvesebb gyepek és a kisebb szikes foltok mézpázsit-gyepei. Itt van flóránk egyik szép, bennszülött fajának, a kora tavasszal nyíló magyar kökörcsinnek is az egyik legjelentősebb, korábban mintegy 5000 töves állománya. A homoki sztyepprétek, jobb állapotú száraz legelőgyepek fontos további növényfaja a homoki nőszirom és a szintén megritkult homoki vértő. Gyakoribb viszont az agárkosbor és a magyar szegfű.

Az üdébb, magas füvű gyepekben találjuk meg a védett poloskaszagú kosbor néhány tövét, a csekély kiterjedésű, tatárjuharban gazdag cserjeszintű homoki tölgyes szegélyén pedig a bársonyos kakukkszegfűt és a raponch harangvirágot. A réti csenkeszes-kékperjés nyárra kiszáradó láprétek faja a hússzínű ujjaskosbor, a szintén védett pompás kosbor, a réti legyezőfű, a fényes borkóró és a mocsári kocsord. A helyenkénti szikesedést jelzi a sziki őszirózsa és a magyar sóvirág.

Fajgazdag, és védett fajokban is bővelkedik a terület rovarvilága. Lesből ragadozó életmódú a védett imádkozó sáska. Jellemzőek a homoki szöcske- és sáskafajok: a pontuszi sztyeppelemet képviselő, védett tőrös szöcske, a mediterrán jellegű barbársáska és szalagos sáska, továbbá a bennszülött, védett sisakos sáska. A homoki legelők fontos bogárfajai közé tartozik az öves homokfutrinka, a védett aranypettyes bábrabló és a szintén védett magyar futrinka, a holdszarvú ganajtúró és a kis galacsinhajtó. A lemezescsápú bogarak számos fajának pajorja fejlődik a füvek gyökérzetén. Kopár homokfelszínekhez kötődnek a pókölődarazsak (Pompiliidae) és a kaparódarazsak (Sphecidae) sajátos életmódú fajai. A számos védett lepkefaj közül megemlítendő a pettyes molyszövő, a kakukkfű-párnákon nyár elején gyakori ibolyás tűzlepke és a nedves rétek lósóska-fajain fejlődő nagy tűzlepke. Tápnövénye révén a nedves rétekhez kötött a védett törpeszender és az öblösszárnyú bagolylepke.

A bagosi legelő rövid füvű, ritkás gyepű részein él egyik legnagyobb farkaspókfélénk, a pokoli cselőpók, míg a zárt homoki gyepekben a nagyobb termetű, a növényzeten fogóhálót készítő pókot, a darázspókot lehet megfigyelni. A gerinces állatok közül a kétéltűeket és a hüllőket kevés faj képviseli. A nedves réteken, cserjésekben gyakori a levelibéka, a laza, rövid füvű gyepekben pedig a barna ásóbéka. Korábban gyakori volt a mocsári teknős, amely a "Nyomás" kiszáradása óta eltűnt. A ritkás gyepű homokbuckák lakója a délkelet-európai elterjedésű homoki gyík, míg a fürge gyík inkább a zárt gyepekre, cserjésekre jellemző.

A bagosi "Nyomás" korábban vízi madarak fontos költési és táplálkozási területe volt. Magas vízállás esetén fészkelt itt a feketenyakú vöcsök, a vörösnyakú vöcsök és a kis vöcsök, mindhárom hazai szerkőfaj: a kormos szerkő, a fehérszárnyú szerkő és a fattyúszerkő, a tőkés réce, a kanalas réce, a nyílfarkú réce, a böjti réce és a barátréce, sőt korábban a kendermagos réce és a gólyatöcs is. Ezek a fajok az állandó vízfelszín megszűntével és a mocsári vegetáció degradálódása miatt eltűntek a területről, illetve részben visszatértek a '90-es évek végén.

Jelenleg a terület elsősorban a homoki erdők és cserjések több madárfajának biztosít költőhelyet. Ilyen a kis őrgébics, a tövisszúró gébics vagy a sárgarigó. A színpompás gyurgyalagnak és egyes ragadozó madárfajoknak, pl. a vörös vércsének, a héjának, a darázsölyvnek, az egerészölyvnek, sőt újabban a pusztai ölyvnek táplálkozóhelyként jelentős a védett terület.

Az emlősök közül - a földikutya után - az ürge jelentős egyedszámú állománya érdemel említést. E faj, mint a ragadozó madarak fontos táplálékállata, szintén védett. A bagosi legelő a pusztai görény és a borz táplálkozó területe, s a vörös róka kotorékait is megtalálták.

A hajdúbagosi földikutya-rezervátum kiemelkedő jelentőségű védett terület. Nemcsak azért, mert a Kárpát-medence életföldrajzi szempontból egyik legsajátosabb, fokozottan védett állatfajának, a nyugati földikutyának jelentős állományát őrzi, hanem azért is, mert itt a nyírségi táj egyik jellemző darabját, jellemző élőhelytípusát, s annak életközösségét védjük, a rá jellemző növény- és állatfajokkal. Ez a terület Alföldünk mára már jórészt eltűnt homokpusztai élővilágnak egyik utolsó hírmondója, "élő múzeuma".