Haláp és Bánk közötti erdők

A nagyjából észak-déli irányban húzódó erdőtömb Haláp és a – Debrecent Létavértessel összekötő – Diószegi út között található és Debrecen közigazgatási területéhez tartozik.

Északi részén helyezkedik el az Álló-hegy elnevezésű magas homokbucka-vonulat. Ezen található az egyik legértékesebb nyírségi erdőtársulás, a pusztai tölgyes néhány szép állománya.

Az Álló-hegyi öreg tölgyes

Az erdőtömb más részein már csak kisebb foltokban fordul elő ez a társulás és a gyöngyvirágos tölgyesek is eléggé megritkultak. Ennek oka részben a közel 90 hektárnyi öreg tölgyest ledöntő, 2005-ös nagy vihar, másrészről pedig az, hogy az őshonos fafajokból álló erdők és gyepek helyére korábban akácosokat, fenyveseket és nemesnyarasokat telepítettek. A tölgyesek és az ültetvényerdők mellett találhatunk még kisebb keményfás ligeterdőszerű foltokat, hazai nyárasokat, kisebb fűzligeteket, ültetett és spontán égeres foltokat, ültetett nyíreseket. Érdekességnek számít a néhány idős, nyírrel elegyes tölgyes állomány. A nyílt részeken sokfelé találunk láp- és mocsárréteket, egyéb mezofil kaszálókat, magassásosokat, rekettyés fűzlápot. A  terület belvizeinek lecsapolásáért  a Pércsi-ér és a hozzá kapcsolódó kisebb erek felelősek. A területegység mozaikossságát természetvédelmi szempontból nem, de szerkezetileg növelik az erdők és gyepek közé ékelődő szántóföldek.

A száraz homoki gyepeket ezen a vidéken sajnos még a védetté nyilvánítás előtt elakácosították, fenyővel ültették be, így homoki gyepeket hiába is keresnénk. Találhatunk viszont még a homokbuckákon néhány igen szép pusztai tölgyest, melyek nyílt, tisztásokkal tarkított állományai a homoki sztyeprétek és az erdők flóráját egyesítik. Itt él a fokozottan védett magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica), melynek legnagyobb állománya a Kalánhegyi-tölgyesben található.

Magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica)

Ezen a termőhelyen gyakran megtaláljuk a nagy illóolaj tartalma miatt akár allergiás tüneteket is okozni képes nagyezerjófüvet (Dictamnus albus) és a rózsaszín virágú erdei borkórót (Thalictrum aquilegiifolium).

Nagyezerjófű (Dictamnus albus)

A Tiszántúlon nagy ritkaságnak számító erdei szellőrózsának (Anemone sylvestris) mindössze egy állománya ismert. Az Állóhegyi-tölgyes tisztásain él a fokozottan védett, endemikus magyar kökörcsin (Pulsatilla flavescens), a Kiskunságra jellemzőbb homoki nősziromból (Iris arenaria) már csak néhány tövet találunk.

Magyar kökörcsin (Pulsatilla flavescens)

A nedvesebb, gyöngyvirágos tölgyesekben több orchidea is nagy számban él. A széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) talán a leggyakoribb. A fehér virágú kardos madársisak (Cephalanthera longifolia) inkább a fiatalabb tölgyeseket kedveli. Csak az idős tölgyerdőkben találjuk meg a szintén fehér virágú kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia) és a teljes mértékben barnás színezetű, zöld színtesteket nem tartalmazó madárfészek (Neottia nidus-avis) nevű orchidea kisebb-nagyobb csoportjait. Kicsit nedvesebb tölgyesekben találjuk az epergyöngyike (Muscari botryoides) tömött fürtű, kék virágait.

Epergyöngyike (Muscari botryoides)

A szibériai nőszirom (Iris sibirica) kisebb állománya az egyik „nyíres tölgyesben” él. Ezek a virágok a nyírfákkal együtt a Nyírség lecsapolása következtében kiszáradt egyik, ún. nyírvízlapos beerdősülésének túlélői. Buckaközi mélyedések tölgyeseiben él a turbánliliom (Lilium martagon) is.

Védett növényeket a nem őshonos vagy tájidegen faültetvényekben is találhatunk. Ilyen a csíkos virágú tarka sáfrány (Crocus reticulatus), mely a fokozottan védett egyhajúvirággal (Bulbocodium vernum) együtt a ligetes tölgyesek beakácosításának utolsó túlélője. Az erdei- és fekete fenyves ültetvényekben olyan védett páfrányok telepedtek meg, mint a fekete fodorka (Asplenium adiantum-nigrum), szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), széles pajzsika (Dryopteris dilatata), karéjos és díszes vesepáfrány (Polystichum aculeatum, P. setiferum).

A lápréteken láthatjuk a nyár végén nyíló, sallangos virágú buglyos szegfüvet (Dianthus superbus), a pompás kosbort (Anacamptis palustris subsp. elegans) és az egyébként hegyvidéki elterjedésű gyepes sást (Carex cespitosa). A békaliliom (Hottonia palustris) hínárja egy égeres vizében él.

Gyepes sás (Carex cespitosa)

A terület állatvilága viszonylag kevésbé kutatott, mégis sok értékes faj jelenlétéről tudunk. A nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) élőhelyei a sok tölgyest romba döntő vihar óta igen megfogyatkoztak. A Kalánhegyi-tölgyesben találtuk a rezes virágbogarat (Protaetia fieberi), az Állóhegyi-tölgyesből pedig előkerült a fokozottan védett keleti lápibagoly (Arytrura musculus). Ez utóbbi valószínűleg a közeli rekettyefüzesből repült ide a kutatók lámpájának fényére. A hazánkban ritka pettyes molyszövőt (Coscinia cribraria) 2000-ben találták meg, szintén az Álló-hegyen. Innen ismert a buckabagoly (Staurophora celsia) nevű lepke is. Az utóbbi években figyeltük meg a selyemkóró virágain táplálkozó óriás-tőrösdarazsakat (Megascolia maculata).

Nagy hőscincér (Cerambyx cerdo)

A terület közepén található zsombéksásos semlyékjeiben március környékén nagy számban petéznek a mocsári békák (Rana arvalis). Nászidőszakban hímjeik égszínkékre színeződnek. Szintén szép számban láthatunk barna ásóbékákat (Pelobates fuscus), amely nevét onnan kapta, hogy hátsó lábain lévő ásógumói segítéségével – kedvező talajviszonyok esetén – néhány perc alatt képes a föld alá „betolatni”.

A terület madárvilágának egyik ritkasága a nedves években a réteken fészkelő, fokozottan védett haris (Crex crex). A legnagyobb tölgyekre rakja fészkét a rejtett életmódú fekete gólya (Ciconia nigra). A homokgödrök falaiba gyurgyalagok (Merops apiaster) vájják mély fészkelőüregeiket. Éjjelente sokfelé hallható a lappantyú (Caprimulgus europaeus) pirregése és a macskabagoly (Strix aluco) kísérteties hangjai. A gyakoribb egerészölyv (Buteo buteo) mellett szórványosan fészkelő ragadozómadár a darázsölyv (Pernis apivorus), főként méhek és darazsak lárváit fogyasztja.

Fekete gólya (Ciconia nigra) és fehér gólya (Ciconia ciconia)

Az itteni erdők egyik legnagyobb problémája az özönnövények terjedése. Az akác, - mint mindenütt a Nyírségben- régóta jelen van, és sarjadásos terjedésével folyamatosan károsítja a megmaradt természetszerű élőhelyeket, pusztítja az őshonos erdei aljnövényzetet és átalakítja a talajt. A szintén Amerikából behurcolt kései meggy robbanásszerűen terjed. Ma már nincs olyan erdőrészlet ezen a védett területen sem, ahol ne fordulna elő legalább szórványosan. Hamar igen sűrű árnyékolást hoz létre, amivel fokozatosan kipusztítja a nyíltabb, ligetes megjelenésű tölgyesek erdőssztyep-jellegű aljnövényzetét, többek között a fokozottan védett magyar nőszirmot is. Több gócban megjelent a bálványfa is, ami vegyszer alkalmazása nélkül szinte kiirthatatlan. Sajnos az erdészeti kezelő nem érdekelt ezen fafajok kiirtásában.

A nedves réteken a szintén amerikai Solidago (aranyvessző) terjed, a szárazabb nemesnyarasokban pedig a selyemkóró. A Nyírség lecsapolása következtében jelentkező általános szárazodás természetesen ezt a területet is érinti. Az állattartás általános visszaesése következtében egyre gyakrabban elmarad az apró, erdők közé ékelődő rétek kaszálása, legeltetése, ami szintén az inváziós növények terjedését segíti. Az erdőgazdálkodó nem érdekelt a tájra eredetileg jellemző, tisztásokkal, gyepekkel tarkított erdőssztyep jellegű táj helyreállításában és az erdős területek kezelésére vonatkozó hatályos jogszabályok is ellentétesek az eredeti erdei táj helyreállítására irányuló törekvésekkel.