Természetvédelem - Hírek 2019-12-13

Folyók formálta táj őrzői

Famatuzsálemek a Túr ölelésében

 

Túristvándi nevének hallatán sokaknak bizonyára az osztálykirándulások kötelező, szatmári helyszíne, az alulcsapós vízkerekek által hajtott műemlék vízimalom és a malomkereket forgató, a Szatmári-síkságot szinte teljes egészében bebarangoló, keszekusza Túr folyócska jut eszébe. Pedig a folyó által délről határolt, a településtől mindössze pár kilométerre elhelyezkedő Rókás-fás legelő is sok érdekes látnivalót kínál a természeti környezet iránt fogékony látogatók számára.

A település nevének Túr előtagja megjelöli a fekvését, míg az 1345-ben először Estphandi formában említett elnevezését valószínűleg első tulajdonosáról kapta. Szatmár Vármegye 1700-as évek végén készült katonai leírásában ezt olvashatjuk a faluról: „a helység nagy részét körülvevő mocsár az év során ritkán szárad ki…, Mind az Eszenyő, mind a Liget erdő nagyon mocsaras. Az elsőn a fák között, csak télen vagy nagyon száraz nyáron, könnyű szekérrel vagy gyalog lehet keresztülmenni…” Határa az ősi Kölcsei- (később Kölcsey-) birtok volt és maradt is évszázadokon keresztül. Legnagyobb birtokosa sokáig Kölcsei Kende Zsigmond volt, aki a település határában mintagazdaságot tartott fent.

A legendák földjén

A hagyományok ápolása, a legendák, a babonák megőrzése és továbbadása fontos része volt a paraszti kultúrának. A Szatmári-sík vidékén is számtalan, máig élő történetet ismerünk, amelyek némelyike konkrét helyszínhez köthető.

A fülesdi születésű Makay Béla tanár úr néprajzi gyűjtésében találhatjuk ezt a Rókás-legelővel kapcsolatos történetet: „Egyszer, régen szerelmes lett egy, a Rókáson legeltetető juhászlegénybe az egyik Kende-bárólány, akit csábítóan szépen szóló furulyahangjával szédített meg a legény. Nem nézhette ezt jó szemmel a gazdag apa, ezért hát fogadást kötött vele. Nekiadja a lányát, de csak abban az esetben, ha nádszálon süti meg a szalonnáját. De úgy, hogy a lányát is odaállítja a tűz mellé, „ínycsiklandó”, lenge ruhában. Vállalta a legény. És miközben sütögette a szalonnáját, legtöbbször a lányra pislantgatott. Elégett a nádszál, parázsba hullott a szalonna, a juhászlegénynek pedig el kellett búcsúznia a lánytól és még az uradalomtól is.”

Szintén a legelőhöz köthető az a legenda, amely a terület keleti részében mai napig látható dombhoz és az azt körülölelő öreg kocsányostölgy-koszorúhoz kapcsolódik. Vannak, akik szerint II. Rákóczi Ferenc hősi halált halt katonáinak a nyughelye, mások egész a tatárjárásig viszik vissza a legenda fonalát, és úgy vélik, hogy az ütközetben elesett magyar és tatár katonák végső nyughelye az óriási tölgyek által vigyázott sírhant.

Az ország keleti szegletébe ékelődő Szatmári-sík arculatának formálásában fontos szerepük volt a folyóknak. A zabolázatlan, hegyekből lefutó vizeik szétterültek a síkságon, ahol hordalékaikból folyóhátak alakultak ki, míg a rossz lefolyású, mélyebb térszíneken ingoványos, mocsaras területek jöttek létre. A kistáj folyói gyakran változtatták irányukat, és élő víztől elszakadt medermaradványokat, holtágakat hagytak maguk után.

A XIX. században elkezdett árvízmentesítések eredményeként a töltések építésével, a kanyarulatok átvágásával, valamint a mocsarak és a lápok lecsapolásával alaposan megváltozott a táj addigi képe. A természetes társulások aránya csökkent, az erdősült területeket megritkították, ezzel párhuzamosan nőtt a művelésbe vonható területek kiterjedése, és megváltozott a mezőgazdasági termelés szerkezete is.

Az emberi beavatkozások eredményeként, a legeltetéses állattarás megerősödésével az egykori több mint 80 százalékos erdősültség a töredékére csökkent, ugyanis legelőket, kaszálókat és szántókat alakítottak ki.


Napkelte a Rókáson
(Fotó: Habarics Béla)

Nemcsak a Szamosközben, hanem az ország egész területén ekkor jöttek létre a fás legelők, amelyek az őshonos állattartás fontos helyszínei voltak. Az erdők irtása és a folyamatos legeltetés hatására olyan élőhelyek alakultak ki, ahol egymástól távol álló, terebélyes koronát növesztő fák, zárt cserjések és gyepek alkotnak mozaikos tájszerkezetet.


A kocsányos tölgyek mellett idős vadkörtefák uralják a legelőt. A koros vackorfák tavaszi virágzása páratlan látvány.
(Fotó: Habarics Béla)

Természetvédelmi szempontból a fás legelők legnagyobb értéke, hogy azoknak fajoknak nyújtanak táplálkozó-, szaporodó- és búvóhelyet, amelyek régebben az erdők és a gyepek határán fordultak elő.

Gazdálkodás egykor és napjainkban

A Felső-Tisza-vidék természeti adottságai miatt a legeltető pásztorkodás vált meghatározó gazdálkodási formává a térségben. A régi időkben főként a göndör szőrű mangalicát tartották. A nyájdisznó nyáron a nádasokban vízinövénnyel és hallal táplálkozott, míg ősszel a „makkos” erdőkben gyarapodott. Az így nevelt sertés kelendő volt a környék piacain.

A sertésvész pusztítása után megnövekedett a birkatartás jelentősége. A juhnyájak az erdők rovására kialakított gyepeken legeltek. A lóállomány az 1900-as évek első évtizedeiben volt a legnagyobb. Közép- és nagybirtokos gazdák elsősorban saját céljaikra igáslovakat tartottak, ezért tenyészménesek csak kis számban alakultak ki. A második világháború során a lovak több mint fele elpusztult.

A háborúk nagy kárt okoztak a haszonállatokban is. Számuk csökkent, és megváltozott a hasznosítás módja. Előtérbe kerültek a hús- és tejtermelő marhafajták, a mangalica helyett húsdisznót tartottak.


Az irtásréteken egykoron az ősi, erős csontozatú igavonó, erdélyi marha legelt, amely kisebb termetű és szarvú volt, mint az alföldi szürke marha.
(Fotó: Archív)

A hatvanas évek második felétől a nagyüzemi állattartással megkezdődött az iparszerű tenyésztés, amely sok esetben összekapcsolódott a háztáji vagy a kisüzemi hízlalással és tejtermeléssel. A következő nagy változás az 1990-es években következett be. A piacok beszűkülése és a tulajdoni viszonyok átalakulása miatt drasztikusan csökkent vidékünk haszonállat-állománya.


A terület déli részét juhokkal, míg az északi oldalát szarvasmarhával legeltetik.
(Fotó: Habarics Béla) 

A legeltetéses állattartás egyik fontos kelléke volt a gémeskút, amely embernek és állatnak egyaránt tiszta vizet adott mindaddig, amíg a hagyományos, bodonos kutak megvoltak. Ugyanis „jó vize csak ennek volt” – olvashatjuk Luby Margit néprajzi gyűjtéséből.

 A bodonos kút a gödörkút továbbfejlesztett formája, amely úgy készült, hogy a hatalmas, kocsányos tölgyek törzséből kivájt csőszerű bodont a pásztorok a kút gödrébe eresztették, és ez garantálta a tiszta víz elérését, a csurgalékvíz teljes mértékű kizárását. A bodonos kút is gémeskút volt kávával, ágassal, gémmel, ostorral, és a kútágas tetejét változatos, tájra jellemző faragások díszítették. Ezekből az értékes faragásokból mára kevés maradt, azonban a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság bemutatási céllal a kétezres évek elején a Rókáson elhelyezett néhány jellegzetes motívummal megfaragott kútágast.

Sokszínű élővilág

Azt, hogy a legelő neve az egykoron nagy számban jelen levő rókacsaládra utal-e, nem tudjuk pontosan, viszont védett természeti értékekben bővelkedik a terület.

A Rókás-legelőt változatos élőhelyegyüttes jellemzi, annak ellenére, hogy az évszázados legeltetés és kaszálás hatására az eredeti vegetáció átalakult. A mélyebb térszíneken réti boglárka, réti kakukkszegfű, rókasás, réti galaj, bánsági borgyökér uralta mocsárréteket és üde legelőket találunk. Megfigyelhetjük itt a védett, ernyősökhöz tartozó inas gyíkvirágot is. A legelő számottevő részét már szárazabb, réti és erdős sztyeppi fajokat is tartalmazó barázdált csenkeszes gyep borítja csattogó szamócával, korai sással, néhol koloncos legyezőfűvel, szeplős szegfűvel, főleg a széleken festő zsoltinával. A kevésbé vizes részeken fordul elő a fás legelő másik két védett növényfaja: a kora tavaszi orchideák képviselőjeként az agárkosbor és a bolygatott helyeken is megélő, piros virágú kacstalan lednek.


A fás legelő egyik védett orchideája a kora tavasszal virágzó agár sisakoskosbor.
(Fotó: Habarics Béla)

Az idős, magányos fák és a kidőlt, korhadó fatörzsek elsősorban a különböző fejlődési stádiumban fával táplálkozó, vagy ott fejlődő fajoknak nyújtanak élőhelyet. A rovarok közül legismertebb a nagy hőscincér és a szarvasbogár, de nem ritka az orrszarvú bogár sem.

Világosszürke, fehér árnyalatú tollruhája, fekete színű szárnya, farka és szemsávja miatt néhol bábaszarkának, szürke gébicsnek vagy nagy szarkagábornak nevezik a nagy őrgébicset. Népi nevei közül a téli gébics elnevezés pontos megfigyelésen alapul, ugyanis a faj hazánkban régebben csak fészkelési időszakon kívül, szeptembertől áprilisig tartózkodott, majd elvonult északi költőhelyére.


Vidékünkön a nagy őrgébics nemcsak téli vendég, hanem az utóbbi években a Bereg–Szatmári-sík ritka, fészkelő madárfaja.
(Fotó: Habarics Béla)

A faj első sikeres, szatmári költését a Rókás-fás legelőn figyelte meg Walter Wetstein 2003-ban, ekkor a térségben kilenc pár fészkelt. Hazánk legnagyobb gébicsfaja fákkal, cserjésekkel tagolt füves élőhelyeken költ, és fészkét leggyakrabban márciusban rakja. Április végén vagy május elején a négy-kilenc tojásból álló fészekaljból kikelt már tollas, de még röpképtelen fiókák szétmásznak, és a bokrok sűrűjében várják a táplálékkal érkező szüleiket.

A legelőn szinte minden évben megtelepedik a kabasólyom. Fészket nem épít, hanem főleg a dolmányos varjú költőhelyét foglalja el. Nappal ritkán láthatjuk a barna színű füles kuvikot. Tollfülei nyugalmi helyzetben lelapulnak, megriasztva azonban felmerednek, miközben testét megnyújtva próbál „láthatatlan” maradni. Párzási időszakban, májusi éjszakákon messze hangzik „tyű-tyű-tyű” kiáltása. Fészkelőhelyei harkályok odvai, természetes repedések vagy kikorhadt üregek.

A fás legelők kedvelt táplálkozási helyei a denevéreknek is. Az idős fák gazdag rovarvilágának köszönhetően nagy számban vadászik itt a korai denevér, a szoprán törpedenevér, de nem ritka a szőröskarú denevér és a folyó közelségét jelző vízi denevér sem.


A Rókás leggyakoribb denevérfaja az idős kocsányos tölgyek repedéseiben, odvaiban tanyázó a rőt koraidenevérek.
(Fotó: Dobrosi Dénes)

A változatos, természeti környezet és a nagyszámú, védett faj előfordulása miatt a legelő 1982-óta a Szatmár–Beregi Tájvédelmi Körzethez tartozik. Az élőhely a Szatmár–Bereg Különleges Madárvédelmi Terület részeként tagja a Natura 2000-hálózatnak.

Megóvás és fejlesztés

A faóriások fölött sajnos, eljárt az idő. Száradnak, pusztulnak, a viharok, a villámcsapások sújtják, fakín és egyéb kártevők károsítják őket. Az egymástól távol elhelyezkedő, terebélyes lombkoronát fejlesztő fák igen sérülékenynek bizonyulnak az orkán erejű széllökésekkel szemben. 


Az öreg fák kiterjedt, de sekélyen szétterülő gyökérzete nem képes megtartani a tömegüket, ezért az utóbbi időben több matuzsálem is vihar martalékává vált.
(Fotó: Habarics Béla)

A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei 2004-től az egész területre kiterjedő fapótlásba kezdtek, amelynek eredményeként csaknem kétszáz helyen kezdődött el a terület rekonstrukciója. Ez nem előzmény nélküli kezdeményezés volt, mert a múlt század kilencvenes éveiben már történt hasonló beavatkozás. Akkor 5-10 éves csemetéket ültettek, amelyeknek a növekedését és fejlődését öntözéssel, kapálással segítették.


Jelenleg egy-két éves korú csemeték ültetésével és makkvetéssel történik a pótlás, az újulatot védőkerítések óvják a vadon élő növényevők és a legelő haszonállatok ellen.
(Fotó: Habarics Béla)

A hagyományos, legeltető állattartás emlékeit hordozó fás legelők megőrzése természetvédelmi, kultúrtörténeti, gazdálkodástörténeti és tájképi szempontból is indokolt. A rendszeres és megfelelő számú állattal való legeltetéssel, a kidőlt és kiszáradt fák pótlásával, valamint a cserjésedés kordában tartásával hosszútávon megoldható a Rókás-fás legelő fenntartása, természeti értékeinek megőrzése.

 

Szöveg: Habarics Béla,

Fotók: Habarics Béla, Dobrosi Dénes

 

Nyomtatás
Érdekes tartalmak
Szállás - étkezés

Hortobágy és környéke.

Tudj meg többet
Csomagajánlatok

Utazási irodák számára...

Tudj meg többet
Tájékozódj!

Térképek, hasznos tudnivalók...

Tudj meg többet
Járműbérlés

Kerékpár, szekér, motorcsónak...

Tudj meg többet