Természetes vagy természetközeli erdők

A tájvédelmi körzetben őshonos szerkezetű, jó természetességű keményfaállományok igen kis területen maradtak fenn. Ezekben az erdőkben eltérő arányban fordul elő, a leginkább telepítésből származó kocsányos tölgy és magyar kőris. Az alsó lombkoronaszintben ritkán megjelenik a mezei szil, a cserjeszintben pedig a kökény és a galagonya. Gyakori és helyenként uralkodó elegyfajok a cserjeszintben és a második lombkoronaszintben is a tájidegen amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica). A tiszai ártér keményfaligeteinek erdei növénytársulása és makrogerinctelen együttesei az ilyen állományokban inkább nyomokban fordulnak elő. A talajfelszínen főleg generalistákat találunk, és főként az általánosan elterjedt fajok jelennek meg.

Jóval nagyobb területeken jellemzők, és még igen jó természetességű állományokban találhatóak meg a különböző szerkezetű és életkorú puhafaállományok. Természetes megtelepedésből származó fűz és fehérnyár ligetek főleg a folyópart mentén és a kubikokban (kubikerdők) találhatók. A fűz-nyár ligetekre jellemző sajátos erdődinamikai folyamatok mind a mai napig érvényesülnek, bár sok esetben a földhasználók érdekeivel nem összeegyeztethető módon. Az ártéri fűz-nyár erdőkre jellemző növényfajok és makrogerinctelen fauna egy-egy jellemző képviselője, akár védett fajok is megjelennek az ilyen állományokban. Számos, kifejezetten az ilyen élőhelyekre jellemző, stabilan megtelepedett, különös természetvédelmi értékkel rendelkező faj élőhelyei.

A legértékesebb állományokat a fekete nyár, fehér nyár, fehér fűz, berki fűz alkotta fűz-nyár ligeterdők (Salicetum albae-fragilis) alkotják, melyek a változó szélességben szegélyezik a Tisza folyó partját, a holtágakat és ölelik körül a réteket, kaszálókat. Az őshonos állományú ligeterdők folytonosságát több helyen nemes nyár ültetvények, szántók szakítják meg. A fűz-nyár ligeterdők szegélyein illetve kiritkult állományaiban a Tájvédelmi Körzet területén kipusztultnak tekinthető ligeti szőlő (Vitis silvestris) helyett elterjedt tájidegen és invázióra hajlamos parti szőlő (Vitis riparia), illetve a vadkomló (Humulus lupulus) és a szintén tájidegen süntök (Echinocystis lobata) fákra felfutó állományai alkotta fátyoltársulással találkozhatunk. Az erdők aljnövényzetét a hamvas szeder (Rubus caesius) és az óriás csalán (Urtica dioica) alkotja. Az aljnövényzettel ritkán borított részeken olykor tömegesen fordul elő a nyári tőzike (Leucojum aestivum) a tisztásokon és erdőszegélyeken pedig a tiszaparti margitvirág (Chrysanthemum serotinum). Régen nem bolygatott helyeken találkozhatunk a tájvédelmi körzet két orchidea fajával a széleslevelű nőszőfűvel (Epipactis helleborine) és a tallós nőszőfűvel (Epipactis tallosii). Az idős fűz-nyár ligeterdő állományokban található száraz, kidőlt fatörzseken több helyen még előfordul a védett szálkás pajzsika (Dryopteris spinulosa).

A fűz-nyár ligeterdők jellegzetes eleme az egyre fogyatkozó állományú fekete nyár (Populus nigra). A Tisza hullámterében a genetikailag tiszta fekete nyár (Populus nigra) állomány folyamatosan öregedik, illetve rendkívül nehezen újul. A nemesnyár állományok miatt fellépő genetikai szennyeződés következtében pedig igencsak veszélyeztetettnek tekinthető. A fiatal, természetes úton, magról kelt fekete nyár egyedek az időközben betelepített nemesített nyárakkal átporzódott és a nemesített és a genetikailag tiszta állomány különböző fokú hibridjének tekinthetők. A legöregebb és genetikailag még tiszta állományú erdők közel mindenhol véghasználat előtt állnak. Ha e folyamatot meggátolni nem tudjuk, a Közép-Tiszáról rövidesen az utolsó fekete nyár is el fog tűnni. A genetikailag tiszta, tiszai fekete nyár állományának megőrzését tovább nehezítik a fekete nyár mesterséges szaporításának és a kiültetett egyedek fejlődésének problémái. A fekete nyár esetében ugyanis a hagyományos erdészeti és fatermesztési technológiák nem alkalmazhatóak, illetve az elmúlt évek tapasztalatai alapján kudarcot vallottak. A genetikailag tiszta, tiszai fekete nyár állomány ugyanis szinte kizárólag természetes úton újul, ehhez pedig sajátos természeti adottságok és körülmények szükségesek, melyeket mesterségesen nem lehet reprodukálni. A genetikai szennyezés, az ipari szemléletű fatermesztési gyakorlat mellett az adventív növényfajok terjedése jelent nagy problémát a faj állományára.

Jóllehet idős, jó természetességű keményfaállományok csak kevés helyen maradtak fenn (Tiszasüly, Rákóczifalva, Tiszaföldvár, Csongrád), de ezen állományok egy része is régebbi telepítésből származik. A védett vagy más szempontból érdekes makrogerinctelenek, főleg rovarok számára ezek az öreg tölgyek a legfontosabbak. A vörös könyvben is szereplő és védett laposorrú ormányos (Gasterocercus depressirostris) az öreg tölgyekben fejlődik, és eddig csak a Tiszasüly-Pély határán található Sajfoknál és a Tiszakürti Arborétumból került elő. A keményfás ligeterdők ízeltlábú-együtteseit számos egyéb értékes és védett rovar- köztük több bogárfaj gazdagítja. Inkább a mentett oldali töltéslábak mentén sokfelé még megtalálható öreg tölgyállományokban jellemző a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), a kis hőscincér (Cerambyx scopolii), míg a vegyes idős állományokban a kis szarvasbogár (Dorcus parallelepipedus) és a diófacincér (Megopis scabricornis). Az őshonos füzesek és hazai nyárasok állományai jelentős élőhelyei a pézsmacincérnek (Aromia moschata), skarlátbogárnak (Cucujus cinnaberinus). Az utóbbi a Natura 2000 terület kijelölésénél is alapul vett bogárfaj. A felsorolt, zömmel ún. szaproxilofág bogárfajok mindegyike több éves preimaginális fejlődésű, ami a kedvezőtlen tényezőként megjelenő és kiszámíthatatlan időközönként bekövetkező szélsőségesen magas és hosszan tartó árvizek szempontjából lényeges. Az öregedő, természetközeli erdőkben jelentős arányban található lábon-száradt fák rendkívül fontos szerepet töltenek be a legtöbb védett és fokozottan védett gerinctelen faj szempontjából, így ezek hosszú távú megőrzése különösen nagy szereppel bírnak.

A Közép-Tiszán 212 madárfaj fordul elő, több, mint 80 védett és 19 fokozottan védett madárfaj fészkelése ismert. A területre jellemző fajok közül elsősorban a gémféléket kell kiemelni. Jelenleg 2 gémtelep található fokozottan védett területen, illetve további egy, a Tiszaug alatti Natura 2000 besorolású folyószakaszon. Az egykori három fokozottan védett gémtelepből (Pély, Óballa, Vezseny) a vezsenyi már közel két évtizede megszűnt. A fennmaradt pélyi, óballai és csongrádi gémtelepeken ma már csak a szürke gém költ, ami összefüggésbe hozható az elmúlt időszak aszályos időjárásával, valamint a rizstermesztés térségi felszámolásával, vagyis a gémfajok táplálkozóhelyeinek nagymértékű redukálódásával. A táplálékkínálat függvényében egy-egy gémtelepen költő párok száma 80-150 között mozog. A rétisas (Haliaeetus albicilla) kb. 20 éve települt vissza a Közép-Tisza vidékére, és az elmúlt években a költő párok száma tíz fölé emelkedett. Az aktív fészkelő párokon túl további négy revír ismert, amelyekben a megtelepedett madarak még nem költöttek sikeresen.

A barna kánya (Milvus migrans) a Tisza-menti galériaerdők rendszeres költőfaja, állománya 9-15 párra tehető. A darázsölyv (Pernis apivorus), mint ritka fészkelő, a hullámtéri erdőkben 1-2 párral költ. A holló (Corvus corax) az elmúlt két évtized során jelent meg új állandó költő fajként. A Pélyi Madárrezervátum gémtelepén a kárókatonák (Phalacrocorax carbo) költőkolóniája 2009-re megszűnt, aminek nyomán a Tiszán Kisköre-Tiszaug között nincs fészkelőtelepe a fajnak. A telelőállomány és az éjszakázóhelyek felmérése szinkronszámlálások formájában történik. A kis kárókatona (Phalacrocorax pygmeus) főleg teleléskor alacsony egyedszámban tűnik fel a folyó mentén. Az idősebb természetközeli erdőállományok énekesmadár faunája igen gazdag, közülük kiemelendő a kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus), a kormos légykapó (Ficedula hypoleuca), az örvös légykapó (Ficedula albicollis) és a csuszka (Sitta europaea). A fekete harkály (Dryocopus martius) terjeszkedőben lévő faj a Közép-Tisza mentén.

A területen 19 védett és 4 fokozottan védett emlős faj jelenléte ismert. Természetvédelmi szempontból kiemelkedő jelentőséggel bírnak a denevérek. Állományuk jelenleg stabilnak tűnik, azonban ez nagymértékben függ az idős erdők fennmaradásától, mivel a kései denevér (Eptesicus serotinus) kivételével az összes faj odúlakónak bizonyult. A rőt korai denevér (Nyctalus noctula) és a durvavitorlájú denevér (Pipistrellus nathusii) át is telel. A tavi denevér (Myotis dasycneme), törpe denevér (Pipistrellus pipistrellus), vízi denevér (Myotis daubentonii), szőröskarú denevér (Nyctalus leisleri), kései denevér (Eptesicus serotinus) pedig a vegetációs időszakban húzzák meg magukat a fák odvaiban. A denevérfajok szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírnak az idős, természetközeli állományú erdők, ahol az odvas fák számaránya is megfelelő. Ezek az erdőállományok és megőrzésük különösen nagy jelentőséggel bír a fokozottan védett tavi denevér (Myotis dasycneme) szempontjából is.

A közel egy évtizeddel ezelőtt visszatelepített hódnak (Castor fiber) stabil, lassan növekedő állománya alakult ki a Közép-Tiszán.

A hullámtéri erdők idősebb állományaiban többfelé előfordul a nyuszt (Martes martes). A nem védett fajok közül a vaddisznók (Sus scrofa) jelenléte érdemel említést. Főként a Pélyi Madárrezervátum, illetve a Vezsenyi fokozottan védett terület nyugalma jelent számukra vonzerőt. A vaddisznó állomány folyamatos növekedése súlyos természetvédelmi problémát jelent, hiszen folyamatos túrásukkal gátolják az erdők természetes felújulását, továbbá a hullámtéri rétek, legelők gyomosodását segítik elő.