A Tócó-völgyében jártam...

...és láttam, hogy virágzik a terület egyik legszebb virága, a mezei gólyaorr (Geranium pratenses). Ez a növény igazából a helyvidéken otthonos, de úgy látszik, a Hajdúhát peremének ebben az érdekes völgyében is jól érzi magát.

Mezei gólyaorr
 

Ennél azonban sokkal érdekesebb volt egy másik ritka növény megpillantása, ami ráadásul még védett is. A merevszőrű boglárka (Ranunculus strigulosus) szintén kevésbé jellemző az Alföldre. Ezen a tájon leginkább a román–magyar államhatár mellett ismert az előfordulása. Megtalálható például a Kis-Sárréten. A Dél-Nyírségben magunk is számon tartjuk néhány kisebb állományát, és a Bátorligeti Őslápon is találkoztam már vele. Noha Hajdúböszörmény és Józsa határában kevésbé számítana rá az ember, helyenként mégis olyan tömegben látható a Tócó-völgy északi kaszálóin, ami mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. A korábban lekaszált réteken újrahajtott tőlevelei néhol valósággal szőnyeget alkotnak. Dél felé haladva már szórványosabbnak bizonyult. Elmondhatjuk tehát, hogy ez a terület messze leggyakoribb védett növénye. Természetvédelmi értéke 10.000 Ft.

A merevszőrű boglárka némileg hasonlít a réti boglárkára (Ranunculus acris). Tőlevelei azonban nem olyan keskeny szeletekre tagoltak, hanem inkább szélesebb hasábokra osztottak. Ezek színén lesimuló ezüstös szőrzet van. A virágos hajtás alján elálló, „merev” szőrök láthatók. A talajban 3-10 cm hosszú, vízszintesen futó gyöktörzset fejleszt, ami a réti boglárkánál nem látható. Ezt most egy fénykép kedvéért ki is kapartam. A réti boglárkával való hasonlósága miatt a hazai elterjedése minden bizonnyal még pontosításra szorul.

Merevszőrű boglárka
 

A bejárás során persze más védett fajok is szem elé kerültek. A látványosabbak közé tartozik a kis színjátszó lepke (Apatura ilia) és a mocsári szitakötő (Libellula fulva). Az ugarcsiga (Helix lutescens) élő példányai persze sokkal jobban rejtőzködnek a sűrű aljnövényzetben. Az elpusztult példányok üres házait viszont könnyen meglátni a bokrok alatt.

Ugarcsiga

Szöveg és fotók:
Demeter László