Pusztai csárdákról

Pusztai csárdákról

 

Csárda szavunk első írásos említése csak 1755-ből datálható. Elődét, a fogadót, vagy vendégfogadót azonban már a XII: századi oklevelek is említik. Zoltai szerint a csárdák múltja, legalább is az Alföldön, közelebbről pedig a Hortobágyon és Debrecen környékén, nem régebbi a török kiűzetésének éveitől, de még inkább a szatmári békekötést (1711) követő évtizedeknél, amikor már békésebb állapotok köszöntöttek be. "Nagy tévedés volna tehát az útszéli csárdák eredetét török hatással, a keleti karavánszerájok utánzásával összekötni."

A vasutak kora előtt, a távoli pusztákon, vagy a falvak szélén épült csárdák igen fontos tényezői voltak a belföldi forgalomnak. A csárdák a pusztában félnapi járóföldre épültek egymástól.

A régi csárdák szerény, egyszerű építmények voltak. Az alföldi pusztai csárda két egymással szembenéző épületből állott. Az út egyik oldalán a kocsmaház a kármentős ivóval, az innen elérhető borospincével, a szoba-konyha-kamrás csaplárlakással volt teljesnek mondható. Némelyik csárdánál egy-két szoba is épült a vendégek számára. Azonban a többi vendégszobás csárda, mint amilyen a nagyhortobágyi és kadarcsi, ritkaság számba ment. A csárda elmaradhatatlan része az oszlopos tornác, ahol a pénztelen, szegény átutazók éjszakára meghúzhatták magukat. Az út másik oldalán a tágas szekérszínt találjuk, melybe két széles kapun lehetett bejárni. A csárda körül legalább 10 holdnyi rét is rendelkezésre állt, ahol a vendégek lovai legelhettek.

Debrecen város első pusztai csárdája nem igazán szállásadásra volt berendezve. Az utasok étkeztetésével se igen törődtek. A Város még az 1750-es években a lacikonyhák felállításához azért nem járult hozzá, mert a vásárokra járó nép, "régi szokása szerint eledelét magával hordja". A csárdák tulajdonosai elég későn jöttek rá, hogy a vendégszobák megépítése és az étkezés biztosítása jövedelmező beruházás lehet.

A Hortobágy legrégibb, egyúttal leghíresebb csárdája, a mai napig is működő Nagyhortobágyi csárda. Megjelölésére kezdetben az írások a vendégfogadó elnevezést használják. Keletkezésének idejét 1699. június 1-re teszik. E napon történt ugyanis, hogy a városi tanács, Tikos János borinspektorral hordós bort küldetett ki a mátai, másként hortobágyi vámszedő helyhez, az akkor még fából összerótt hídhoz. A vámházzal együtt állhatott ott már az állami jellegű postaállomás valamilyen épülete is. Ezek szomszédságában építették fel a város alápincézett kocsmaházát. A bormérést a vámszedőre bízták, akit Vasvári Istvánnak hívtak. A csárdát a későbbiek során többször is bővítették.

Akik megfordulnak a csárdában, nem mulaszthatják el a Füredi Richárd 1923-ban készítette Petőfi emléktáblájának megtekintését. A tábla annak állít emléket, hogy a költő 1842-ben itt időzvén írta Hortobágyi kocsmárosné című népies dalát. Jó, ha tudjuk, hogy a verset ihlető menyecske ki volt. A csárdát akkor egy fiatal házaspár bérelte. A férj Nemes Héczei Szabó Antal, felesége pedig Nemes Pérchy Viktória. Később, unokái Viktória nagymamát igen szép asszonynak mondták. Csakugyan olyan volt, mint a versben: "kökényszemű szép menyecske". Az üveg bort tehát, amelyet Petőfi nem talált olyan jónak, az igézően szép és kívánatos kocsmárosné, Viktória asszony tette a költő elé.

A csárdának voltak igen híres cigányprímásai is. Nádudvarról gyalog járt át muzsikálni az 1930-as években Rimóczi. Burai Zsigmond híres bandája is emlékezetes, Zsiga bácsi kitűnő énekhangját sem felejtik el.

A Hortobágy pusztán és a környék településeinek határában számos csárda működött. A ma is működők közül már 1752-ben ismert a Puszta nyugati kapujának számító Patkós csárda. Ennek pandaja az 1731-ben már létező, régi nevén Fegyverneki, most pedig Látóképi csárda. Szintén működik ma is a Kadarcsi csárda, melyet 1760-ban Kőudvari csárda néven említenek. Különösen nevezetesek voltak a több megye találkozási pontjánál épült csárdák, melyeket a betyárvilágban a közigazgatás emberei nehezen tudtak ellenőrizni. Ezek egyike a Sósok útja mellet, 1750-ben már álló Meggyes csárda, mely ma az egyetlen csárda-múzeum. A Kishortobágyi csárda a Kisszegi határban 1740 táján épült és a betyárok kedvelt tartózkodási helye volt. A balmazújvárosi-csegei közút itt vezet át a folyón.

A teljesség igénye nélkül soroljuk fel még a következő csárdákat: Balmazújváros határában a Daru (1786), a böszörményi határban Bíkás és Tirimpó (1785), Margita határában híres betyár tanya volt a Koponya, Csege pusztáján Cserepes és Lóger (1774), a Hortobágy nyugati részén Lucskos (1783), déli részén a Zádor és Ágota (1763), a nádudvari határban nyugszom vagy Korpádi (1783) csárdák. Emlegetettek voltak még az Irigyli, Vinnyó, Nagyszálkai, Rózsás, Csillagos, Lebuj, Messzilátó, Macsi és Sas csárdák.

A pusztai csárdákat olykor a pásztorok is meglátogatták. Nekik sem készpénzük, sem idejük nem volt a gyakori mulatozásra. Ünnepszámba ment tehát, ha egy-egy vásár alkalmával bevetődtek valamelyik csárdába. Ilyenkor ki is tett magáért, mert értett a nótázáshoz és a tánchoz is. No, nem a csárdáshoz, mert az a romantika korában megfogalmazott név a népi szóhasználatban csak később rögzült. A hasonló táncot inkább nevezték tempója szerint lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgős, sétálós, jártatós stb. táncnak. Mint Ecsedi írja 1914-ben: "tánca egyszerű, de méltóságos, olykor botját forgatja s kurjant egyet-kettőt. Legjellegzetesebb a kondástánc, melyet kis baltával a kézben szoktak járni."

A szabadságharc leverése után, a megromlott közbiztonság ürügyén, a hatalom célba vette, a szegénylegényeknek menedéket adó pusztai csárdák lebontását. Ezért 1853-ban összeírták a Hortobágyon található csárdákat is. Debrecen határában 17 csárdát írtak össze, de mindössze csak az Irigyli-, Békás-, és Gólyás csárdákat ítélték lebontásra. Aztán kiderült, hogy egyik sem Debrecené, így ezeket sem bontották le. Amit a hatalmi intézkedésekkel nem tudtak elérni, azt megtette a vasutak megépítése és az országutak kikövezése. A csárdák nagy része feleslegessé vált. Velük egy régi világnak emlékei merültek feledésbe.

Ne feledjük! A XVIII. Század első csárdái előörsei voltak a török hódítással elpusztult falvak vadonná lett területén az újraéledő civilizációnak. Akármilyen szerény a külsejük és kezdetleges a belső berendezésük, mégis a maguk helyén és idejében hírnökei a mindenéből kifosztott magyarság élni akarásának.

 

Szekérállás

A vendégfogadók és csárdák nélkülözhetetlen épülete a szekérállás, mely istállóként is szolgált. A ló száraztakarmánnyal és vízzel való ellátásáról a csárda gazdája gondoskodott. Ez a rossz idő beálltakor, télen volt fontos, mert egyébként nyáron a csárda körüli gyepen legelhetett az utazók lova. A lónak száraz, védett helyen kellett pihennie, hogy a másnapi utazást jól viselje.

A szekérállás nagyméretű, két szemben lévő nagyajtóval ellátott épület, ahová a ló szekerestől beállhatott. A Hortobágyi csárda szekérállása, amikor 1785-ben felújították, 95 cm vastagságú falát 145 ezer téglából készítették el. Ez a fal áll ma is. A második világháború után sokáig nem a rendeltetésének megfelelő célokra használták, ezért csaknem teljesen tönkrement. Az 1960-as években került sor a felújítására és kiállító hellyé történő berendezésére. Ez az első állandó kiállítás a pusztai élet rekvizitumaiból, a Hortobágy növény- és állatvilágáról. Az egykori szekérállást ez alkalommal keresztelték el Hortobágyi Pásztormúzeum névre. Az 1970-es években a kiállítás anyagát felújították és a Hortobágyon használatos járművekkel (ekhós szekér, debreceni taliga, lóvontatású postakocsi stb.) tovább gyarapították. A "Pásztorfiú" szobrot, melyet Somogyi Árpád Munkácsi-díjas művész készített, ekkor leplezték le.

Nyomtatás
Érdekes tartalmak
Szállás - étkezés

Hortobágy és környéke.

Tudj meg többet
Csomagajánlatok

Utazási irodák számára...

Tudj meg többet
Tájékozódj!

Térképek, hasznos tudnivalók...

Tudj meg többet
Járműbérlés

Kerékpár, szekér, motorcsónak...

Tudj meg többet