Bevezető

"A természettől állattenyésztésre rendelve" /Ecsedi I., 1914./ Magyarország legnagyobb pusztája a Hortobágy, egyúttal Közép-Európa legkiterjedtebb tengersík tája is, mely a természettől állattenyésztésre, pásztorkodásra volt rendelve. Természeti adottságai kedveztek egy olyan állattartó kultúra kialakulásának és fennmaradásának, amely csaknem a XX. század közepéig egyedülállónak tekinthető. Az év legnagyobb részében legeltetésre alapozott állattartás, amely évszázadokon át külföldön is piacképes volt, a puszta szélsőséges időjárásához igazodva, megőrizte a tartásmódnak leginkább megfelelő ősi állatfajtáinkat és az állatokat őrző-gondozó pásztorság hagyományait.

A hazánkban járt, és e tájékra is elvetődött külföldi utazóknak már korán feltűnt a Puszta különlegessége, de a magyar költők, írók is megörökítették írásaikban a Hortobágy egyediségét, szépségét. Mai fogalmainkkal úgy is mondhatnánk, hogy a Hortobágyot az idegenforgalom számára már a XVIII. században felfedezték. Nincs az országnak még egy olyan tája, amelyről annyi népdal, költemény, prózai írás, művészi alkotás született volna, mint a magyar Pusztáról. Szakirodalma felér egy kisebb könyvtárnyi anyaggal. Az első pásztorkodási tájmonográfia is a Hortobágyról született meg 1914-ben, Ecsedi István tollából.

A Hortobágy-puszta sorsa mindig foglalkoztatta a közvéleményt is. A legnehezebb időkben is, amikor a "természetátalakítók" uralták a helyzetet, a természetféltők már hallatták szavukat. A Pro Natura Akció során nemzetközi hírű hazai és külföldi tudósok memorandumban kérték a Magyar Kormányt, a Hortobágy egyedülálló természeti és néprajzi értékeinek megőrzésére. E kezdeményezések hatására, az országban az első és legnagyobb kiterjedésű nemzeti park a Hortobágyon jött létre.