A pusztai legeltető állattartás II.

A pásztorok viselete

A pásztorok viselete sok archaikus vonást megőrzött a legutóbbi időkig. Úgy is szokás fogalmazni, hogy a hortobágyi pásztorviselet a magyar paraszti férfi viselet második világháborúig történő továbbélése.

A hortobágyi pásztor viselete a "fehír" és a "felső" ruházatból áll, melyhez a föveg és a lábbeli tartozik.

A fehírruha asszonyszűtte vászonból készül: az ingből és a gatyából áll. Az ing nem testhez álló, nem is az időjárás ellen való, hanem inkább a felsőruha kibélelésére szolgál. Ez az egyszerű ruhadarab három részből áll össze: a rövid derékból, a szegett nyakból és az igencsak bő két ujjból. Gomb nincs rajta, egy pertlivel, a "galanddal" kötik össze. A gatya a legrégibb magyar ruhadarab, mely kényelmes és télen-nyáron használatos. Ezt a ruhadarabot már az őshazában viselték, vadkenderből készült a hozzávaló vászon. Valójában két igen bő szára van, ezért a lovat megülő pásztor kényelmes ruhadarabja. A pásztornak kétfajta gatyája volt: egy vékonyabb, nyári és egy vastagabb téli. Az utóbbit faggyúba mártva impregnálták s ettől olyan lett, mintha bőrből készült volna. Ezt nevezték "tőgyfa-gatyának". A XIX. Század közepe táján a gyári vászon elterjedése miatt megváltozott a "fehír" viselete és anyaga is. A kékfestő vászonból készült, csípőig érő, kék üveggombokkal magasra gombolt nyakú ing és a fél-lábszárig érő, 4-5 szélből készült bő, kékvászon korcos gatya váltotta fel. Kék inget hordott csikós, gulyás, kondás, betyár és pandúr, a magyar juhász azonban sohasem, írja 1914-ben Ecsedi. Györffy szerint a kék vászongatyát a fekete előzte meg. A zabszalma hamuját tejbe áztatták és a házi vásznat az így készült fekete festékbe mártották.

A pásztorok felfogadásánál a gazdák azt is szemlélték, hogy a jelentkezőnek van-e tisztességes felsőruhája. A pásztor felsőruhája ősi fokon bőrből készült. Erre a juh bőre volt a legalkalmasabb. Ezeket a pásztor maga készítette. A felsőruhát jóformán csak rossz időben viselték. A legrégibb és legkezdetlegesebb ruhadarab a "hátibűr". Egy nagyobb juh bőréből készül, a kitörésen kívül semmit nem csináltak rajta. A két hátsó lábánál fogva a hátukra kerekítették, a derekán pedig a tüsszővel összefogták. Olyan ez, mint az előkelők kacagánya, csak nem párduc, tigris bőre. Ha megduplázták, "mellybűr" lett belőle. A kunok, besenyők, úzok viseltek hasonlót. A Hortobágyon az 1860-as években a kondások még mellybűrben teleltek. Több racka juh bőréből készült a téli "nagybunda". Ennek volt egy un. felkötős változata is, melyet 20-30 centire felhajtottak, hogy a hajnali vagy a késő esti harmattól ne legyen lucskos. Ezt az ujjatlan köpönyegszerű bundát Mátyás király idejében a főurak is viselték, csak belsejüket finom szövettel vagy posztóval bélelték. A bundáról mondják: addig jó, míg birka szaga van, vagyis, amíg faggyas, addig tartja a meleget. A bundát minden valamirevaló pásztor el tudta magának készíteni, de voltak a bundavarráshoz különösen értők is. A debreceni bundát vállon, derékon és az alján piros-fekete harasztból készült virágok díszítik. Egykoron legszebbnek tartották a nagyiváni bundát.

A cifraszűr

A magyar nép egyik legkedveltebb, népdalokban is gyakran megénekelt ruhadarabja a szűr. A szerényebb formája a nem díszes szűrkankó, ősi viselet. Legtovább a pusztázó pásztorok hordták. De míg ki nem ment a divatból, a falusi népnek ünnepi díszruhája volt. Ha az úri rend viseletéhez hasonlítjuk, rendeltetésében felöltőnek, hosszú kabátnak felel meg. Csakhogy a nép, különösen pedig a hortobágyi pásztor felöltve sohasem viselte, hanem csak a vállára vetve, hetykén. Ezért az ujja eredeti szerepét elveszítette. Be is varrták és zsebként használták.

"Bé van az én szűröm ujja kötve

Barna kislyány ne kotorássz benne!

Az egyikben acél, kova, tapló,

A másikban százforintos bankó!"

A Hortobágy környéki parasztlegény addig nem házasodott, amíg cifraszűrt nem szerzett. Már a lánynézőben is fontos, üzenetközvetítő szerepe lehetett a szűrnek. Ez alkalommal ugyanis a lányos háznál cifraszűrben megjelent legény távozásakor, ott felejtette szűrét, ahová érkezésekor akasztotta. Ha bemutatkozása nem nyerte meg a háziak tetszését, akkor bizony reggelre-hajnalra a tornácra "ki tették a szűrét". Innét ered a mondás is. A cifraszűr egész életén át elkísérte a parasztembert. Abba esküdött, s ha meghalt, koporsójára terítve vele temették el.

A kisbojtárnak szűr a kezdő fizetése. A pásztornak a szűr megszerzése mindig gondja volt. A cifraszűrért azonban jó pénzt kellet adni, melyet egyenes úton nem mindig sikerült előteremteni. Ezért 1848 előtt a hatóságok tiltották a pásztorok cifraszűr viselését.

A szűr alapanyagát, a posztót a csapók, szabását, varrását pedig a szűrszabók végezték, melynek debreceni központja a Csapó utca volt. A szűr rendkívül egyszerű szabású ruhadarab: tizenegy téglalap alakú darabból áll. Az 1880-as években divatba jött az un. nyakas szűr, amelynek szabása már a görbe vonalat követi. Ám a Hortobágyon viselt szűröknél a debreceni szűrszabók megmaradtak az egyenes vonalú szabásnál. A cifraszűr díszítése hímzéssel és reá varrott színes posztó rátéttel történhetett.

Díszítettségük alapján a debreceni, hajdúsági szűr különbözik a kunsági, bihari és távolabbi vidékek (erdélyi, bakonyi, somogyi stb.) szűröktől. Györffy szerint: "az igazi debreceni cifraszűr három hímzésfolttal született és azzal is halt meg ". A debreceni szűrön ugyanis a vállon, a hónaljtól lefelé, az aszalyon és hátul a deréktájon volt hímzés, illetve rátét. Lükő Gábor szerint pedig: "a hortobágyi pásztorok szűre gyönyörű szimbóluma a magyar életnek. Más vidéken a szűr elejét, meg a gallérját virágozták legdúsabban, a debreceni szűrszabó viszont kopaszon hagyja ezeket a részeket. A Hortobágy mellékén leégetné róluk a nap a virágot. Annál nagyobb és szebb munkát rak a hóna alá. Sehol másutt akkora hímzés nincs a szűr aszályán, mint Debrecenben. Oázis a Szaharában a hortobágyi szűr aszalya. A magyar ember nem küzd a természettel, hanem tudomásul veszi annak törvényeit. Oda ülteti virágait, ahol a nap nem égeti ki őket. Ahol ő az úr, megmutatja a maga lelkének gazdagságát - ami kívül esik birodalmán, jószívvel lemond róla."

A hortobágyi pásztor fejfedője a széles karimájú, félgömb tetejű, fekete nemez "kalap". A téli fejfedő süveg a fekete bárány bőréből varrott, belül fehér bárány prémmel bélelt, göndör szőrű, benyomott tetejű "kucsma" volt. A karimás nemez föveg neve a Hortobágyon még 1758-ban is "süveg". Ecsedi szerint, honfoglaló őseinknél mind a karimás, mind a karimanélküli kalap használatos volt. Állítólag a magyarok révén vált Európa szerte divattá. A hortobágyi pásztorok ma ismert széles karimájú kalapja csak a XIX. században nyerte el mai formáját. A pásztorok kalapjai különböznek. A csikós, gulyás széles karimájú kalapjához képest a juhász kalapjának a karimája kisebb, laposabban, egyenesebben hordja. A kalap, tartozéka a lószőrfonatból vagy szíjból készült dísz és a mellé tűzött túzok, vagy darutoll. Az "álladzó", mely szíjból készült, a vágtató lovas kalapját tartja meg, szélben is szükséges.

A hortobágyi pásztor lábbelije igazodik az időjáráshoz, a talajhoz és a pásztor életmódjához. A lovon járó csikós és gulyás csizmát visel. A juhász és kondás nyáron könnyű lábbelit, bocskort köt a lábára. A csizmát honfoglaló őseink is ismerték. A hortobágyi pásztorok csizmáit a debreceni csizmadiák készítették, melyhez régen a sarokra felütött, utóbb csak szíjjal felerősített sarkantyú is dukált. A bocskort marha bőréből, vagy pedig ócska csizma szárából a pásztor maga készítette. A XVI-XVII. században nagyban virágzott a debreceni bocskor készítése. Szakértői a "bocskormetélők" és a "vargák" voltak. Debrecenben, 1607-ben nagy lehetett a bocskor iránti kereslet, mert a város vezetése úgy intézkedett, hogy a nép igényére tekintettel, a bocskormetélők és a vargák a szükséges bőr nélkül nem maradhatnak.

A pásztorviseletben voltak olyan vonások, amelyekkel a környező települések lakossága már felhagyott. Ilyen a fonott, csimbókos hajviselet és a féregtelenítést is szolgáló faggyúval való zsírozás. A gatya faggyúval való impregnálását, a szűr és a nagy karimájú kalap viselését szintén az extenzív állattartás velejárójának kell tekintenünk.

A hortobágyi pásztorművészet

A pásztorművészet fogalmát 1892-ben Herman Ottó vezette be a néprajzi szakirodalomba. Tanulmányában ő már nagy tájak szerint különbséget tett alföldi, felföldi, dunántúli és erdélyi pásztorművészet között. Lükő Gábor 1940-ben a hortobágyi pásztorművészet lelki alapjait kereste, stílusát jellemezte, motívumkincsét ismertette. Úgy vélte, hogy a hortobágyi pásztorművészet lényegében nem különbözik a magyar népművészettől. Érdeme, hogy az alföldi véső- és faragóművészet a hortobágyi pásztorkézen konzerválódott. Értékét növeli, hogy a honfoglaló magyarság művészetének technikai és formai kincseit egy évezred múltán is megőrizte. Pl. a világfa, forgórózsa, virágkehely stb. mintákban, melyeknek az egyéb művészeti alkotásokban csak kevés emléke maradt fenn. Művészi értékét pedig egyedisége jelenti.

A hortobágyi pásztor szinte mindent díszített, ami a keze ügyébe került. Erre azonban nem mindenki volt képes. A mesterségben ügyesebbeknek, az egészen kiválóknak, hírük volt a pusztában is. Volt is sok munkájuk, hiszen pásztortársaik megrendelésre is készítették velük a különböző tárgyakat. A díszes botok, juhászkampók, munkára nem való, az ünnepi viselet tartozékai lettek. Ezek megformálását ösztönözte, hogy a XIX. század közepétől a tárgyak a pásztortársadalom szimbólumává váltak. Ennek megfelelően különböztek a csikós, gulyás, juhász, kanász jelképes eszközei is.

A pásztorok díszes tárgyai nagyobb részt bőrből készültek. Az ehhez szükséges legfontosabb alapanyagot, a "hasit", az esett szarvasmarha bőréből, a hasaaljából metszették ki. Ebből készült a karikáshoz szükséges szíj és "varró". A bicskatoknak valót a marha lábszárán és ülepén levő vastagabb bőrből nyerték. A birka, borjú lábszár csontját szépen felkarikázva készült a sallangon jól mutató "boglár". A színes bőrt, melyből az ostor, erszény stb. dísze, a "pillangó" készült, a debreceni bőrös boltban vásárolta a pásztor. Díszítőanyagként mindent felhasznált: rézdrótot, kimustrált katonagombot, üvegdarabot, törött fésű darabját, utóbb kaucsukot.

A hortobágyi pásztorművészet produktumai közül említjük a "kíszsíget", amely dísze volt a csikósnak, gulyásnak, juhásznak, kondásnak. Herman Ottó szellemesen írja: "az erszénynek nevezett teljes készség a pásztorembernél az, ami az úriembernél a necessaire; minthogy azonban a pásztor a magáét a derekától függve (ti. a bőrövén) viseli, néki ékessége is, amelyre rápazarolja szépérzetének minden alkalmatos alakzatát". De hát mi volt ez az "erszín" és "kíszsíg"? A pásztorok mindig kéznél lévő eszközkészlete: tűzszerszáma az acél, a kova és tapló, valamint kése, mind külön tokban, karikára fűzve. A gyufa feltalálása előtt az utazó emberek ilyen készséget hordtak magukkal. Ezt egészítette ki a vágott dohány sallangos, díszes kostökzacskója a cseréppipával. Az igen míves karikásostort többnyire csak a csikós és a gulyás használta. "Nem vágta vele a jószágot, csak cserdített neki." Az ostor része belül egy kötéldarab, melyet 6-8 ágban vékony hasi szíjjal fonnak be. A végén a csapóra kötik a lófarokból készült, durranó hangot adó "sugárt". A berakással, szíjfonatokkal, sallangokkal és pillangóval gazdagon díszített rövid nyélhez karika rögzíti az ostort. Neve is innen eredő. Hasiból készül még a pásztor "bugyellárisa", varrótáskája és "masinatartója" is.

A másik rendelkezésre álló anyag a szaru. A szarvból ivókürt, sótartó, rühzsírtartó készült. A bicskaheggyel karcolt geometrikus figurák és növényi formák a honfoglaláskori tarsolylemezek díszeire emlékeztetnek.

A harmadik anyag a fa. A pásztor fafaragó művészete, a már említett boton kívül, borotvatartóban, tükrösben, a szappannak, pamacsnak készített "könyvben" nyilvánul meg. Ezek között akad szépmívű, ólomveretes példány is.

A hortobágyi pásztorok lófejes "tamburáit" a magyar népművészet legmagasabb rendű plasztikai alkotásának tartják. Emberalakot plasztikusan nem faragott a pásztor. Kedvelt jószágait annál gyakrabban megformálta. Ismertek ökörfejes beretvatartók, madárfejes csatok, kosfejjel díszített juhászkampók. A hortobágyi pásztor másik kedvelt zeneszerszámát a furulyát is maga készítette. A hétlukú, a halk szavú "furulya", az erős hangzású a "duda". A fűzfából készült furulya és duda mindenhová elkísérte a pásztort. "felteszem a tulipántos ládámat, furulyámat, dudámat..." és születtek a hortobágyi népdalok.

A hortobágyi pásztor művészkedő hajlama nemcsak a faragásban, készség és karikás készítésben jelentkezett. Voltak közöttük versfaragók is. Minthogy a verseket soha nem írták le, szájról-szájra hagyományozódtak. Többnyire obscének. Ilyen a fukar gazdát kigúnyoló vers is:

Messze van az Elep gyalog,

Lovon jár ki Dombon Balog.

Ha kimegyen az elepi tanyára,

Csörög - csattog, mint a szarka p?...a.

Nyárfa haju Balog Péter,

Annál bizon nem éhezel.

Kihozza a tísztát, kását,

Otthon hagyja a szalonnát.

Főzzél gulyás tísztás kását,

A priccs alá vereshagymát.

Sipekuli Tót Bajszi,

Disznóhúsos Vírtesi,

Fakó lovon jár az ki.

A nagy gazda Jóna János,

Százával ott a napszámos.

Kenyeret is süt az nékik,

Ötször - hatszor befűt néki,

Mégis sületlen veszi ki.

Pedig Jóna gazda a jó gazda,

Százával bőg ott a marha.

A hortobágyi pásztorok hiedelemvilága

A hortobágyi pásztorok hiedelemvilága alapvetően nem különbözik szülőfalujuk hiedelmeitől. Ha mégis, akkor csak annyiban, hogy a pásztorok természettel való kapcsolata szorosabb és ebben a vonatkozásban intenzívebb és racionálisabb a képzetük. Pl. többet tudnak az időjárásról, a szelekről, a csillagok állásáról, a puszta növényvilágáról stb.

A Hortobágy-vidéki néphit és népszokások monográfusa, Barna Gábor szerint, a pásztorhiedelmekben felfedezhető egy Borsod felől érkező hatás, mely párosul a római katolikus vallással, egy Nagykunság felől érkező hatás, mely a református vallással párosul, és létezik egy északi - nyírségi, görög katolikus vallással összefüggésbe hozható hatással.

A pásztorok hiedelemvilágában központi helyet foglal el a rontó és ártó szellemű boszorkány, mely alakját változtatva jelenik meg és különösen az állatok megrontásában tevékenykedik. Ismert a "tátos" (táltos) alakja. Közülük híres volt Pízásó Pista, aki még az 1940-es évek elején is élt. A tiszafüredi országút mellet ásott állandóan, a kincset kereste. Télen járta a környék falvait. Látni vélték nála azt a piroskönyvet, melyből a tudományát nyerte. Ő barátságos volt, de ha felbosszantották, "olyan vihart csinált, hogy még a háztetőket is elvitte a szél".

Hittek az állatok gyógyításához értő tudós pásztorokban. A XX. Század elején híres gyógyító volt a nánási gulyás Bocskai János és a tiszaigari Tóth Mihály. Tóth Mihály ráolvasással távolította el a jószágból a pondrót: "Néked mondom szent Ivány! A Szefűbe piros-tarka kilenc pondró van. Nem kilenc, hanem nyolc, nem nyolc, hanem hét, ?, nem egy, hanem semmi. Hullj ki belőle, hullj ki!" A "veszettdoktor", amilyen a karcagi Orvas Nagy István és a tiszaigari Tóth Márton volt, értett a veszettség megelőzéséhez és gyógyításához. Voltak olyan tudóspásztorok, akik értettek a jószág nyelvén. A polgári Fejes Sándor, akire megharagudott, annak jószágát szóval szétkergette, de ha nem akarta, egybe is tudta terelni. Ilyen volt a szentmargitai Bajzát Pista is. Az 1930-as években ismert Szurtos Pali - aki saját készítésű bőrruhában járt - a csapatból elvágyakozó jószágot tudta a fülébe sugdosott szavakkal megnyugtatni. Az elbitangolt lovat, marhát is vissza tudta hívni. A csegei Szürkelovas Szalontai János tudománya a "csikólíptűl" származott. A ló ellésekor, a kiscsikó szájából vette ki a lípet, amit megszárítva használt, de titokban tartotta. Számon tartották azt a tudóspásztort, aki a patkányokat az ólból el tudta küldeni. Ismert volt a tudós kocsis és az ördöngőskocsis figurája is. Ők a makrancos lovakat tudták megállítani és elindítani; az útközben megszakadt lovat pedig célba hajtották.

A hortobágyi pásztorok viszonylag zárt világában a hiedelmek is továbbéltek, mint a környező települések lakossága körében.