A Hortobágyi vizek halászata

A Hortobágynak három folyóját tartották számon: a Hortobágy, Árkus és Kadarcs. Negyedikként hozzátehetjük a Tiszát, még akkor is, ha csak 1200 méter hosszan érinti az ohati puszta északnyugati csücskét. Ezeken kívül a vízszabályozás előtt még számos állóvíz, természetes vízfolyás tarkította a tájat, melyek halászóhelyek voltak. Ezek közül nagyságrendben a Herepet, Nagymorotvát és a Völgyest kell említeni az ohati határban.

A Hortobágy folyó volt a legjelentősebb halasvíz, mely a Tisza kiöntéseiből és a vadvizekből táplálkozott. Hajdani fontosságára utal az 1248. évi oklevél, mely a folyón átvezető böszörményi út mellett adományozott halászóhelyet említ. A középkorban a hortobágy folyó felső és középső szakasza Máta és Balmaz falvakhoz tartozott, az alsó szakasza pedig Nádudvarhoz. Hunyadi János 1452-ben adja először Debrecen használatába Mátát és Balmazt a halászati joggal együtt. Majd pedig Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem is megerősíti a folyón Debrecen város halászati jogát. A folyón a város halászata a Paperétől a Sárosérig terjedő szakaszán volt érvényben.

Az Árkus is jó halasvíz a XVIII. században. A Völgyes vizét vezette be a Hortobágyba és a Szántásfokán át az élő Tiszával is kapcsolatban volt. Az összekötő árkot, a víz elvezetésére és a halállomány táplálására a XVIII. század elején Debrecen városa ásatta. Az Árkust a csegeiek úgy emlegették, hogy a Tisza magasabb vízállásakor a máramarosi tutajosok ezen a vízi úton szállították Nádudvarra a sót és az épületnek való fát.

A Kadarcs, melynek neve a népnyelvben kanyargós, lomha folyású vizet jelent, a Hortobágy-pusztát az elepi birtoktól választja el. Az újvárosiak halászták, a XVIII. század elején nagy halásztanyájuk volt ott.

A Tisza rövid szakasza az ohati birtokkal került Debrecen városához. A debreceni halászokat mindig csábította a Tisza, ahová jó halat fogni már a XVIII. században eljártak. Ez azonban még a törökök védelme alatt álló debrecenieknek sem volt veszélytelen. 1638-ban történt, hogy Törösdi János és Szentpéteri, másként Callistus Ferenc "Csege nevű faluba menvén halászás végett, az egri törökök fogságába estek, honnan Csontos Benedek szenátor csak nehezen tudta kiváltani őket."

A három legjobb, "leghalasabb" tavat, a Herepet, Nagymorotvát és Völgyest, a középkor óta adományként gyakran említik az írások. A Völgyes és a Nagymorotva felerészben az Ohati apátságé, a másik felét Csege használta. Így került Debrecen birtokába is.

A Hortobágy számos tavacskái, vízfolyásai közül halasvízként említik az írások a Paperét, Karácsonyfokot, Fényestót, Bodajcs-erét, a Sebesért és a Sárosért. Ezeknek azonban csak a vizes években volt némi szerepük a halászatban. A mellettük legeltető pásztorok azonban számontartották, meg is halászták a "kétközzel". Az egyes helynevekből, mint amilyen Csukásfenék, Compólapos, Halasfarka, Halasrét stb. csak következtetni tudunk, hogy inkább csak a pásztorok szemmel tartott halasvizei lehettek.

A Hortobágy-puszta vizeinek halállománya a természettől függött. Amíg a Tisza szabadon járta a tájat, a hal utánpótlásáról is gondoskodott. A szabályozás után azonban a jó ívóhelyek, tavak, erek vize elapadt, és a Hortobágy vizein a halászat jelentősége is megcsappant.

Debrecennek a középkorban csak a Tócón volt kizárólagos halászati joga, ahol a lakosok a bíró pecsétes írásával évente egy napot szabadon halászhattak. A távoli hortobágyi vizek halászatát azonban tilalmazták, mert bérbeadással hasznosították. A XVIII. század elején azonban, a nagyobb jövedelem reményében, egy időre a bérbeadást felfüggesztették. A város hálókat vásárolt és konvenciós halászokat alkalmazott. A halászok felügyeletét a területileg illetékes tiszttartók látták el, de időnként még őket is ellenőrizték a városi tanácsnokok. A fogott halat a város halasboltjában árusították. A szigorú ellenőrzés ellenére sem volt jövedelmező a halászat, lassan a ráfordított költségek sem térültek meg. Ezért a XVIII. század közepétől ismét bérbeadással próbálják a vizeket hasznosítani. Ekkor azonban a bérleti jogot a város vezetői, tanácsnokai szerzik meg és "subárendában" hasznosítják. Ezen a város tilalma ellenére sem változtattak. Talán ezért következett be, hogy a XIX. század elejétől a halászóhelyek bérleteit a város árveréseken kezdi el értékesíteni. Az 1803-ban kiadott árverési szabályzatban pedig azt is kimondták, hogy azon vidékiek is résztvehetnek, akiket kizárni nem lehet.

A haszonszerzés mellett a haltelepítésre senki sem gondolt. Ha a Tisza nem gondoskodott az utánpótlásról, akkor a halállomány is alaposan megcsappant. A halászat haszna 1841-ben már csak 28 forintot tett ki. A csekély haszon miatt, feladva az eddigi gyakorlatot, a halászóhelyek bérletét a tanács 1846-ban a mátai vendégfogadó (Nagyhortobágyi csárda) árendájához csatolta, mely intézkedés 1945-ig maradt érvényben. A csárda bérlője, utóbb már csak a Hortobágy folyón, kishalászokkal halásztatott.

A szerződést a városi tanács 1945. márciusában visszavonta. Majd Varga Károly és Sipos Sándor, debreceni lakosokkal úgy egyezett meg, hogy a közellátás javításának az érdekében, "a fogott összes halat a lakosság húsellátása céljából Debrecen városában kötelesek forgalomba hozni, mihez képest nem köthetnek senkivel halszállításra szerződést, sem pedig olyan megállapodást, mely szerint csak a város lakosságának egy része juthat halhoz". A szerződés még nem járt le, amikor megjelent a 67/1945. tvr., és az összes vizek halászati joga visszaszállt az államra.