A Hortobágy hasznosításának története

Hortobágy-puszta évszázadokon át közlegelő volt. A külterjes gazdálkodási rendszerben a szántók csak kiegészítésül szolgáltak. A debreceni polgár sokáig vallhatta, hogy anyagi jólétének a Hortobágy a fundamentuma. A pusztát körülvevő települések lakóinak helyzete is hasonló, hiszen évszázadokon át a legeltetésre alapozott jószágtartás volt első helyen. A kiterjedt pusztákon a legeltetés ingyenes volt, csak a pásztor béréről kellett gondoskodni.

A Hortobágy elnéptelenedett tájain először pusztabérletek jöttek létre, ahol a XVI. században debreceni tőzsérek, kereskedők nagy számú gulyái legeltek. A tankönyvekben is idézett adat, hogy Bíró Gáspár debreceni tőzsérnek tízezer marhát számláló gulyái voltak; a Duskás és Fekesházi családok Csege kiterjedt legelőin tartották gulyáikat. A gazdák temérdek marháit a botoslegények, hajtók (hajdúk) őrizték és hajtották Dél- és Nyugat-Európa vásáraira. A XVIII. század során a puszta egyes területeit jórészt a környező hajdúvárosok bérelték vagy vásárolták meg, és kizárólag legeltetésre hasznosították. A későbbi századokban nyírségi és erdélyi vándorpásztorok (juhászok és purzsások) is megjelentek bérlőként.

A Puszta, Debrecen és a környező települések külső legelői szerepét töltötte be, ahol a tavaszi kiveréstől az őszi beszorulásig a heverő, nem fejt, nem igázott, csak a szaporítást szolgáló jószágállományt tartották. A legeltetést a XVIII. század közepéig sem Debrecen, sem a környező települések nem szabályozták. A térségben egyre szaporodó jószágállomány azonban szükségessé tette, a legeltetési jogosultság és a legeltetés rendjének meghatározását, melynek során a legeltető szervezetek is kialakultak. Első lépésként a legelőt járásokra osztották. A Debrecen város tulajdonát képező pusztán 1774-ben például 11 gulya-, 2 ökör-, 2 ménes- és 18 juhnyáj-járás volt kijelölve. A XIX. század elejétől Debrecen városa a legeltetési jogot többször is szabályozta. Majd 1878-ban rendelték el, hogy a házzal nem rendelkező, de minden adófizető, állandó debreceni lakos kihajthat a közös legelőre 5 db nagyjószágot, vagy ennek megfelelő 25 db juhot, a házzal és földdel rendelkezők pedig 9.000 négyszögönként 8 db nagyjószágot vagy 70 db juhot. Végül pedig maximálták a kihajtható jószág számát úgy, hogy a földes gazdák, bármekkora volt a bérletük, 820 db juhnál többet a pusztai közös legelőn nem tarthattak, csak ha a többlet jószág után fűbért fizettek. Ez a rendelkezés a Puszta elvételéig, 1948-ig volt érvényben.

Megállapították a kihajtás és behajtás rendjét is. Március 15-én a juhok, április 1-én a lovak és sertések, április 15-én pedig a szarvasmarhák voltak soron. A sertések október 31-e után nem maradhattak a pusztán, de legkésőbb novemberben a többi jószág is "beszorult".

Debrecen városa a XIX. század derekán gazdaságokra osztotta a pusztai legelőt. Kiindulópontnak tekintették, hogy a két víz: a Hortobágy és Árkus három fő részre osztja a pusztát. Így a Hortobágyon inneni, a Hortobágyon túli és az Árkuson túli területen 7 gazdaságot hoztak létre (Máta mögötti, Papegyházi, Hármashalmi, Pentezugi, Faluvéghalmi, Halasközi, Sároséri). Ugyanakkor a debreceni gazdaközönség jószágainak járásait a Macskatelken, Feketeréten, Tornyidombnál, Szásztelken, Szatmáritelken, Kungyörgyön, Ludashalmon és Derzsitelken jelölték ki. A gazdaságok és járások, mint gazdasági egységek csak az államosításkor szűntek meg, illetve helyükön alakultak meg az állami gazdaságok.

A Hortobágyon folytatott okszerű gazdálkodás előmozdítása céljából hozták létre 1879-ben a Hortobágyi Intézőbizottságot. A gazdák soraiból választott Intézőbizottságnak a városi tanáccsal szemben véleményező és javaslattevő szerepe volt. A pásztorokat kezdetben még a tanács fogadta fel, később azonban a legeltetési társulatok feladata lett. Az Intézőbizottság hagyta jóvá a csikós- és gulyásszámadók megválasztását és bérét. A juhászok és kondások számadóit a tulajdonos gazdákból alakult társulatok alkalmazták.

A pusztai gazdaságok központjává Máta vált. Itt laktak a tisztségviselők, az állatorvosok, a mátai biztos, a csendőrök. A pásztorok szemében a mátai biztos volt a legtekintélyesebb személy, noha ő felette ált még a városi tanácsnok

A pásztorkodás klasszikus hazájában a rendkívüli időjárások múló dolgok voltak. A ritka aszályos évektől eltekintve, a legelő jószágnak bőven volt tápláléka. Ám a Tisza szabályozása után a gyepet öntöző áldásos áradások elmaradtak és a legelők minősége egyre romlott. "A Tisza szabályozása óta hortobágyi szikes legelőföldünk az árvíz által tavaszonként meg nem termékenyíttetvén, évről évre használhatatlanabbá lesz s gazdaközönségünk kedvező időjárás mellett is legfeljebb csak júliusig tarthatja ott jószágát, s az ott egykor dús legelőföld már júliusban teljesen kopárrá válik s rajta a jószágok elegendő táplálékot nem találnak." - panaszolják a debreceni gazdák.

A Hortobágy hasznosításának legfőbb gondjává az elmaradt víz pótlása vált. Csatornázási, öntözési tervek születtek. A talajjavítás egyik módozataként merült fel a halastavak létesítésének gondolata. A századvégi nagyarányú középítkezések miatt adóságokba keveredett városnak a puszta hasznosításának megoldására nem volt pénze. A Hortobágy sorsa azonban a közvéleményt továbbra is foglalkoztatta. A debreceni gazdák mindenfajta tervet csak akkor tartottak elfogadhatónak, ha az az állattartást szolgálta. Így az intenzívebb, fajtaváltással is járó szarvasmarhatartást is elvetették, mondván, hogy az olcsó legeltető állattartásra csak a szürkemarha alkalmas. Míg a környező településeken az 1930-as évektől a szürke marhát lassan felváltja a jobban tejelő magyar pirostarka, addig a Hortobágyon, a konzervatívnak is mondható debreceni gazdaközönségnek köszönhetően, mindvégig a szürke marha uralta a terepet.

A Hortobágy öntözésének, így a halastó létesítésének terve, nem zavarta a hortobágyi pásztorkodás hagyományait. A halastó létesítésére szánt földet is a legtermékenyetlenebb, ún. Csúnya-földön jelölték ki. A halastó megépítését 10 éves haszon fejében a Haltenyésztő Rt. vállalta. A halastó építését 1915-ben kezdték, de csak 1921-ben lett kész. Európa akkor legnagyobb halastó-rendszere a Tiszától kiépített 24 km-es csatornán kapta az éltető vizet. 1948 óta azonban a Tiszalöktől kiépült Nyugati-főcsatorna vízellátó rendszeréhez kapcsolódnak a többi 1948 után épült halastavakkal együtt (ohati, derzsi, csécsi stb.).

A halastavak létesítésével kialakult egy új foglalkozási ág, a haltenyésztésre szakosodottak köre. A tógazdaságok évente 4-500 embert foglalkoztattak a környék településeiről. A halastavak jelentős mennyiségű nádat is teremnek. A nádszövet, az építőipar fontos nyersanyaga nádfeldolgozó üzemek létesítéséhez vezetett, ahol a nádazók száma százakra tehető. Egyidőben nagy keletje volt a gyékénynek is. Tápé, Bősárkány, Biharnagybajom, Tiszavalk gyékényfonói, és gyékénykötői itt szerezték be az alapanyagot.

Az 1880-as évektől fásítással is próbálkoztak a Hortobágyon. A 3-5 holdas erdőket csak a jószág védelmére telepítették. Főként az utak, a folyók mentén voltak sikeresebbek a telepítések. A telepítéssel a Debreceni Kertészeti Egylet foglalkozott. Az erdőket a város 1926-ban az állami erdőhivatal kezelésébe adta.

Rizstermeléssel is foglalkoztak. Kísérleti termesztése a mátai telepen 1936-ban 4 kat. holdon indult meg. Később az Öntözési Hivatal 300 kat. holdon próbálkozott a rizzsel, 1941-ben holdanként 18-20 mázsa termett.

Próbálkoztak a mésziszapos talajjavítással is 1934-ben, de a kísérlet többe került, mint amennyi hasznot hozott.

Az 1943-44. gazdasági évben a város közlegelője mellet Belső-Ohaton 3.789 kat. holdat, Külső-Ohaton pedig 550 kat. holdat adtak bérbe az államnak kísérleti gazdaság céljaira.

A Puszta hasznosítása szempontjából új korszak vette kezdetét az 1948. évi államosítással. Debrecent teljes mértékig kirekesztették évszázados örökségéből. A darassai és papegyházi pusztát Balmazújvároshoz csatolták, Külső-Ohat területén pedig Egyek résztelepüléseként létrejött Telekháza. A debreceni cívisek birodalmának legnagyobb részén pedig a Hortobágyi Állattenyésztő Nemzeti Vállalat kezdte meg, lényegében az állami gazdaságok szervezését. A hortobágyi állami gazdaságok központja 1950-ben alakult meg. Az Állami Gazdaság egy ideig még a legeltető állattartással is foglalkozott, de nagy arányban bővítette a halastavakat, melyek területe 1983-ban már 5.576 hektárnyi volt. A felszántott terület is megsokasodott, pl. 6.000 hektáron kísérleti jelleggel rizst termeltek. Újabb erdők telepítésével is próbálkoztak. A hagyományos állattenyésztésnek szinte csak a juhászati ága maradt meg végig, a Darassán felépült központtal. Az állami gazdaság volt kezdeményezője Hortobágy község létrehozásának, ahol is a gazdaságban szanaszét lakó dolgozóinak teremtett kulturáltabb lakhelyet. Döntő szerep volt még a Keleti- és Nyugati-főcsatornák öntöző hálózatának a kiépítésében. Az Állami Gazdaság idején jelentek meg a Hortobágy területén a kacsa- és libatelepek. A több tízezres tenyészetek azonban veszélyeztetik a Hortobágy ökológiai egyensúlyát. Az állami gazdaság lényegében sikertelen kísérletezésnek bizonyult. Az óriásgazdaság eszméje bukott meg vele, mert a hatalmas területet igazán soha nem tudta összefogni.

A rendszerváltás az állami vagyon egy jelentős részének a magánkézbe adását is eredményezte. Ekkor megkérdőjeleződött a Hortobágyi Állami Gazdaság sorsa is. Előbb a Hortobágyi Halgazdaság lett 1989-ben önálló, mely 1992-ben részvénytársasággá alakult. Majd az Állami Gazdaság 1995-ben megszűnt, és annak 22.000 hektárnyi földterületén megalakult a Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság. A Kht gazdálkodó szerv, mégpedig, mint nevében is bennefoglaltatik, lehetőleg természetvédelmi szemlélettel. A Kht génmegőrzés céljából tart fenn szürkemarha gulyákat, bivalycsordát, rackajuh nyájat és mangalica kondát. A szaporulatot biotermékként, hazai és külföldi piacokon is értékesítik. Nagyon fontos, hogy a piaci értelemben gazdálkodó Kht, és az államilag finanszírozott költségvetéssel rendelkező Hortobágyi Nemzeti Park között a természet megóvásában összhang legyen.

A Hortobágyi Nemzeti Park (HNP), nagyobb részt az Állami Gazdaság területén, 1973. január 1-én kezdte meg működését, akkor még 52.000 hektáron. A folyamatos bővítéssel ma már 82.000 hektárt tesz ki a terület, amely egyedülálló természeti és néprajzi értékeink megőrzésére és védelmére szolgál. A Park egész területe Bioszféra-rezervátum. A Ramsari-egyezmény értelmében 20.000 hektár a nemzetközileg számontartott vizes élőhelyek egyikének számít. Az UNESCO által adományozható kulturális "Világörökség része" címet pedig 1999-ben nyerte el. A HNP, miközben a természetes táj visszaállításán és védelmén munkálkodik, óvja a puszta területén fellelhető népi építészeti emlékeket, a legelők szinte jelképes díjért való bérbeadásával pedig támogatja a hagyományos legeltető állattartást és a régi állatfajták újrahonosítását. Nem kis feladat hárul rá abban a tekintetben sem, hogy a hagyományos állattartó kultúra szempontjából, a földrajzilag is egységesnek tekinthető Hortobágy imázsát növelje.

A Mátai Ménes 2002-ben került a Hortobágyi Nemzeti Park vagyonkezelésébe és a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság hasznosításába. Az állami törzsménes fenntartása és fejlesztése Debrecen Város és az egykori állami ménes, illetve az Epona lovasfalu közelmúltbeli modern lótenyésztési hagyományait igyekszik követni. A Mátai Ménes tenyészménei a sportló-tenyésztés csúcsát jelentik. Tartják és nemesítik a Hortobágyon honos nóniuszt is. Képzett csikósaik itthon és külföldön nagysikerű lovasbemutatókat tartanak.