A Hortobágy-puszta tájegységgé alakulása

Hortobágy (puszta) földrajzi név alatt ma hazánknak azt a nagyalföldi részét tekintjük, amely a Hajdúsági löszhát és a Tisza között terül el. Ez a 2.500 km2-es terület magába foglalja Egyek, Tiszacsege, Újszentmargita, Polgár, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúböszörmény, Balmazújváros, Debrecen, Nagyhegyes, Hajdúszoboszló, Nádudvar, Karcag, Kunmadaras, Nagyiván és Tiszafüred kiterjedt pusztai legelőit is. A mai értelemben vett Hortobágy, mint geográfiai egység, lényegében csak a XX. században alakult ki. Ecsedi István 1914-ben azt írja: "a debreczeni igazi pógár mind a mai napig nem a Hortobágyra megy, hanem a Hortobágyho', ti. a Hortobágy folyóhoz". Veres Péter írásaiban a "Hortobágy mellyíkirűl" beszél. De még az 1979-ben megjelent Néprajzi Lexikonban is az olvasható, hogy ez a Hortobágy folyó két partján elterülő síkság neve. Egységes Hortobágy-puszta a környék lakóinak tudatában igazából soha nem élt, mert ha a pusztán akadt dolguk, mindig csak a puszta szóbanforgó részét nevezték meg: Ohat, Zám, Máta, Papegyháza, Hort, Angyalháza, "Faluvíghalma", Vókonya, Darassa. A XX. század fordulójától a Debrecenhez tartozó pusztai részeket összefoglalóan Nagyhortobágyként is szokták említeni, a balmazújvárosi pusztai legelőket pedig Kishortobágy névvel is illették.

A Hortobágy név tehát egyszerre jelent folyót és tájat, 1966 óta pedig 2040 lakossal megalakult községet.

A Hortobágy név egyike a legrégebbi helyneveinknek. A százdi apátság 1067-ben kelt alapító levelében, mint néptartó helyet említik, ahol Péter comesnek 20 magyar és 10 besenyő vitéze lakott. A Hunyadiak korában már csak birtokként szerepel. A folyóvíz neve azonban mindig megmaradt. A környező pusztákat Debrecen város jegyzőkönyvei csak 1701 óta nevezik Hortobágy-pusztának.

A Hortobágy név etimológiája régóta foglalkoztatja a kutatókat. A legtöbb kutató abból indul ki, hogy a név összetett, és eredetileg csak a folyót jelölte. A vita ma sem zárult le. Mindezidáig azonban legmeggyőzőbbnek Ecsedi István okfejtése látszik, aki olyan népnyelvi anyagot tárt fel, amely minden korábbi és későbbi érvelésnél elfogadhatóbb. Szerinte a Hortobágy szó fő alakja a magyar nyelvből kikopott "bágy", amely a pusztán olyan széles felszíni mélyedést, talán egy feltöltött tiszai morotvát jelöl, ahol a csapadék összegyűlik, majd amikor elpárolog, helyén dús fű nő. Ezt nevezte valamikor a nép bágynak. Két Bágy helynév ismert, az egyik a polgári, a másik a margitai Bágy. Eredő helynek a polgári Bágy tekinthető, melyhez csatlakozott Margita felől a Hollós, Hattyas, Bágy és Szandalik nevű vízfolyás. A Hortobágy helynév nem egyedi, mert az ország más tájain is előfordul, például Erdélyben az Olt vízgyűjtő területén és Szilágy megyében, Érkávás határában.

Az egységes Hortobágy kép megrajzolásánál nem mulaszthatjuk el a térség egykori néptartó helyeinek számbavételét. Az első néptartó helyek az emberi kéz alkotta halmok és laponyagok. A Hortobágy térségein a nagy orosz sztyeppék kurgánjaival rokon, közel 200 kunhalom a tanúja, hogy az ember a neolitikum óta lakja ezt a területet. Ezek a halmok a népvándorláskori nomád népeknek őr-, szállás- és temetkezési helyei. E tájon vezetett át a kelet-nyugati irányú egyik fő útvonal is. Ennek az útnak egykori jelentőségét, a nagykecskési, zámi és ohati határban lévő kunhalmok sokasága és három földvár is jelzi. Anonymus szerint a honfoglaláskor Szabolcs és Tas vezérek csapataikkal ezt az utat használva, Dorogmánál keltek át a Tiszán, hogy Árpád fejedelem szihalmi táborába eljussanak.

Valószínűleg a honfoglaló magyarság szívesen szállta meg azt az állattartásra kiválóan alkalmas területet. A nagyállattartó magyarság települései a Kárpát-medencében még sokáig mobilak voltak. A települések megszilárdulását a történetírás a XI-XII. századra teszi. A Hortobágy térségén már korán sűrű településhálózat alakult ki. Zoltai okleveles adatok birtokában több mint harminc Árpád-kori kisebb-nagyobb települést vett számba. Ezeknek közel fele egyházas, templomos hely volt. Az első tudatos magyar telepítésnek sajátos célja ugyanis, hogy a keresztény hitre való áttérítés megszilárdítása céljából kötelezően előírt templomépítés, egyúttal a falu állandóságát is biztosítsa. A Hortobágy térségein ilyen települések voltak: Hort, melynek 1267-ben Szent Demeter tiszteletére elnevezett egyháza volt; Bágy, mely 1261-ben az egri püspökség birtokai közt "villa Bagegyház" néven szerepelt; Hahót monostora, vagyis Ohat, 1220-ban a Váradi Regestrumban bejegyzett monostoros hely; Zám, apátságáról szintén az 1220. évi oklevél szól; Papegyháza, IV. Béla 1262-ben kiadott oklevele említi; Derzsegyháza még 1341-ben még egyházas hely volt; Kócs szintén egyházas helyként említtetik 1332-ben, a pápai tizedlajstromban; Szentmiklós (1458-ban Csegeszentmiklós) templomának romjait a Tukába vezető út mellett találták meg; Fehérmargita (Szentmargita) temploma a XI-XII. század fordulóján épült; Hetvenegyháza, a Vókonya-pusztai részen 1411-ben említik; Himes a mai Balmazújváros helyén 1332-ben a pápai tizedlajstromban szerepel; Balmaz falu temploma a Bivalyhalmon állott, 1411-ben azonban már pusztahely; Máta egyházát a Váradi Regestrum említi 1220-ban, Szabolcs egyházát először 1297-ben említik, templomának maradványai a Kövesháti halmon találhatók; Csécs 1297-ben lakott hely volt, templomát feltárták, ott, ahol a Csécsi halastavakat létesítették.

Magyarországon az Árpád-korban nagyon sok apró település jön létre. Az idők során ezek jelentős része elpusztult. Az egykori lakott helyek néptelenné válásának két nagyobb időszaka különböztethető meg. Az elsőben a fejlődés velejárójaként szűntek meg az apróbb települések. A másik időszak a török megszállás ideje, és a török fennhatóság alá került területekre jellemző. Az első, a XIV-XV. század, a magyar mezőgazdálkodás nagy átalakulásának a korszaka, amikor megszilárdult a feudális telekrend, és az ország állattartó lakossága bekapcsolódott a nemzetközi állatkereskedelembe. A hatalmas léptékű gazdasági fejlődés szükségképpen idézte elő az Árpád-kori apró települések sűrű hálózatának egyfajta integrálódását, vagyis azt a folyamatot, amikor a fejlődőképesebb nagyobb települések magukba szívták a fejlődésben lemaradt kisebb települések népét. A pusztán megmaradt falvak távoli területein pedig kialakultak a pusztabérletek, másként a "szállások", ahol a bérlők nagyarányú jószágtartásra rendezkedtek be. A szakirodalom ezt a folyamatot a tanyásodás legkorábbi időszakának tartja. Ebben a korszakban az apró falvak tömeges megszűnése tehát nem valami katasztrófa következménye, hanem a gazdasági fejlődés természetes velejárója. A Hortobágy körüli települések közül is kinőnek azok, amelyek egyes falucskákat magukba kebeleznek. E tekintetben azonban Debrecen játszik vezető szerepet. Debrecen földesura ekkortájt Károly Róbert király híres nádora, Dósa mester, aki Mátát és Zámot is birtokolta. Ezek a települések tehát a debreceni uradalom tartozékai voltak. Mátát és a balmazi pusztát 1450-ben a Hunyadiak szerzik meg. Mátyás 1460-ban debreceni tisztjeit eltiltotta attól, hogy a várost a Hortobágy vizén gyakorolt vámszedési jogában háborgassák. Amikor 1553-ban az elnéptelenedett Mátát és Balmaz-pusztát Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem Debrecennek adományozta, arra utalt, hogy a város régtől békés és csendes birtokosa volt Mátának. Ekkor már Mátához tartozott az elnéptelenedett Hortobágy falu is. Úgy tekinthetjük tehát, hogy Máta volt Debrecen első pusztája. Érthető tehát, hogy később Máta vált a hortobágyi puszta központjává is.

A falvak pusztulásának második szakasza már a magyar történelem tragikus korszaka is egyben. A századok viharaiban fennmaradt települések továbbélésüket természeti környezetüknek köszönhették. Gyakran a víz a menekülés útja, a sár és nádtenger a mentsvár. A lakosság a végtelen pusztai legelőn a vizes-rétes bozótokban, nádasokban menti lábon járó vagyonát és olykor életét is. A török idő alatt a legnagyobb pusztítást az 1590-es években, a törökkel szövetséges krími tatárok vitték végbe. A török idő alatt pusztult el Ohat és Zám. Birtokos uraik is kihaltak. E birtokokat előbb donációba a Losonczi Bánnfyak szerzik meg. Debrecen 1619-ben nyerte el szabad királyi városi kiváltságát, ettől kezdve igyekezett megszerezni Ohatot és Zámot is. A kincstártól 1671-ben Zámot, 1680-ban pedig Ohatot vette zálogba, majd pedig 1808-tól bérletben használta, mígnem 1854-ben örök áron sikerült megvásárolnia. Máta, Ohat és Zám birtokokkal Debrecen uralta a 48.651 katasztrális holdnyi, Tiszáig tartó hortobágyi térséget. Ezt a területet a város jegyzőkönyvében először 1701-ben nevezik Hortobágy-pusztának, az 1900-as évek elejétől pedig Nagyhortobágy néven is. A debreceniek földközössége a külső legelők vonatkozásában a II. világháború végéig fennmaradt.

A hortobágyi legelőkből jelentős részt birtokoltak a környező települések is. E tekintetben különösen a pusztával érintkező hajdúvárosok gyarapodása figyelhető meg. Példának említhetjük Böszörményt, melynek határában még a török idők előtt beolvadt Salamon, Szilegyház, Hetvenegyház, Móregyház, Cseke, Kajántelke, Süldő, Sárkuta, Bodagyakra, a török idők alatt pedig Pród, Zelemér és Vid. Polgár a török időben kebelezte be a pusztává vált Szentmargitát, Szoboszló pedig Angyalházát.

A török időkben a Hortobágy-környéki települések földművelése hanyatlásnak indult. A nyomásos gazdálkodásról visszatértek a parlagoló földművelésre, az egykor megművelt területeken is urrá lett a természet. Térségünkben a XVII-XVIII. században legelőbőség volt. A hortobágyi pásztorkodás virágkorát élte. Ez az állapot kihatott a települések arculatának alakulására is. A nagyállattartó termelőkultúra sajátos településszerkezet megjelenéséhez vezetett. A szakirodalom ezt kétbeltelkes vagy szálláskertes településként tartja számon. Ennek lényeges ismérve, hogy a lakóházak kerítés nélküli csoportja elkülönül a kerteknek nevezett, kerített gazdasági udvarok csoportjától. A lakóházak mellett csak a gabonás vermet találjuk. A gazdasági udvarokat képező kertek a paraszti gazdaság teljes értékű központjai. Ha a terepviszonyok engedték, a kertek gyűrűként vették körül a lakóházak csoportját. A kertek legfontosabb és sokszor a lakóháznál is nagyobb épülete a nagyjószág számára épített ól. A módosabb gazdák két ajtós, gádoros nagyóljai, ahol a télire beszorult nagyjószágot tartották, már a XVIII. században sem volt ritkaság. A XIX. századi gyapjúkonjunktúra idején pedig megjelennek a nagyméretű juhaklok is. A kertekben a szérűn tárolták a jószág takarmányát és a nyomtatásra váró gabonát is. A heverő marhát gondozó férfinépség is az ólban tanyázott, ahol a szabad tűzhelyen főztek. Innen eredő a tüzelősól elnevezés. Az Alföld térségeire jellemző szálláskertek vidékünkön csak a XIX. század elején számolódtak fel, akkor, amikor a tagosítás a külterületi tanyák kiépítését lehetővé tette.

A szálláskertek Győrffy István szerint a honfoglalás előtti téli szállás auljának felelnek meg. Az újabb kutatás azonban, a fellendülő magyar marhaexporttal összefüggően, XV-XVII. századi fejleménynek tartja.