Connecting Practice

Egy cikksorozatban szeretnénk beszámolni az IUCN és ICOMOS közös, a világörökségi kezelés gyakorlatát érintő programjáról és a Hortobágyi Nemzeti Park – a Puszta világörökségi helyszín és egyúttal a világörökségi gondnokság részvételéről ebben az izgalmas folyamatban

        I. Előzmények

A Connecting Practice, azaz a magyarul nehézkesen hangzó „kapcsolódó gyakorlat” nevű program az IUCN (Természetvédelmi Világszövetség) és az ICOMOS (Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Tanácsa) közös kísérleti programja. Ugyanis ez a két szervezet a fő szakmai tanácsadója az UNESCO világörökségi programjának.

Főszerepet játszanak például a világörökségi helyszínek jelölési eljárásában, a jelölési anyagok szakmai elbírálásában, hiszen alapvetően két kategórián belül, természeti vagy kulturális vonatkozásban hordozza egy helyszín a kiemelkedő egyetemes értéket.

Vagy mégsem?

Változó szemlélet

Nos, a Világörökségi Egyezmény majd félévszázados története és az ezret is meghaladó világörökségi helyszín nevezési eljárásai olyan tapasztalatokat hoztak, amelyek valóban megkérdőjelezték ezt a nagyon is leegyszerűsítő megközelítést. Azaz, egy helyszín adott esetben nem is csak egy vonatkozásában hordozza a kiemelkedő egyetemes értéket, s adott esetben így akár mind a természeti, mind a kulturális kategórián belül kiérdemli egy helyszín a világörökségi címet. Ekkor úgynevezett vegyes helyszínről beszélünk. De az 1990-es évek közepétől hivatalosan is létezik a „kultúrtáj” fogalma, amely esetén egy helyszínt ugyan mindig valamilyen kulturális kritérium alapján vesznek a világörökségi listára, de az teljesen egyértelmű, hogy ezeken a helyszíneken a természeti adottságok szintén meghatározóak, még ha a jelentős emberi hatások, átalakító tevékenység formálta is a tájat. Úgy is mondhatjuk, hogy a természeti és kulturális vonatkozások együttes vizsgálata, egy holisztikusabb látásmód legalább a vegyes helyszínek és kultúrtájak esetében szükségszerű.

Közelítő gyakorlatok

Ezen felismerés fokozatosan vezetett ahhoz, hogy az IUCN és ICOMOS párhuzamosan, s egymástól eléggé elkülönülten végzett szakértői közreműködésén változtatni kellett, s megszületett az igény a két szervezet szorosabb együttműködésére. Ez azt eredményezte, hogy mára már elfogadott, hogy egy vegyes kategóriájú helyszín vagy kultúrtáj esetén mindkét szervezet közreműködik a szakmai kérdések megvitatásában a felterjesztések, szakértői látogatások és még egy sor hivatalos eljárás alkalmával.

Ennek és az egységesített eljárásrend ellenére a két szervezet szemlélete, munkamódszere továbbra is meglehetősen elkülönül, amely fenntart egy széles, ám nem áthidalhatatlan szakadékot a két szervezet között.  Ám mindkét szervezet részéről megszületett az igény és szándék, hogy módszeres párbeszédekre és háttérvizsgálódásokra alapozva közösen vonjanak le következtetéseket, s jelöljék ki a következő lépéseket ahhoz, hogy hidat verjenek a szakadék két oldalának összekapcsolására. Ezen szándék és első lépései a kísérleti és felfedező jellegű Connecting Practice programban öltött formát.