3. állomás

Az állomást elhagyva a következő információs táblákat (N47°36’33’’ E021°04’17’’) egy villanypásztorral bekerített sekélyvizes terület mellett láthatjuk. A táblákon a tavak növényvilágát ismerhetjük meg, valamint a nyári lúdról (Anser anser) és a kárókatonáról (Phalacrocorax carbo) olvashatunk.

 

A villanypásztorban magas feszültségű, de alacsony áramerősségű áram folyik, így érintése ugyan nem életveszélyes, de rendkívül kellemetlen. A 60 hektáros bekerített területen belül házibivalyok legelik az egykori kisebb halastavak medrét, így abban nádtenger helyett most már mocsárrétet találunk, ami gémeknek és partimadaraknak nyújt fontos táplálkozóhelyet. Ennélfogva a tanösvénynek az indítóállomástól a Függőcinege toronyig tartó szakasza április közepe és szeptember vége között kiváló lehetőséget nyújt a nagy (Egretta alba) és kis kócsag (Egretta garzetta), szürke (Ardea cinerea), vörös (Ardea purpurea) és üstökösgém (Ardeola ralloides), illetve bakcsó (Nyctycorax nycticorax) megpillantására, melyek mindegyike költ is a hortobágyi halastavakon. A bivalyok által legelt területen ezeken a fajokon kívül költési időben bíbicet (Vanellus vanellus) és piroslábú cankót (Tringa totanus) is megfigyelhetünk. Ugyancsak ezen az útszakaszon április közepe és június vége között olyan nádi énekesmadárfajok is kerülhetnek távcsővégre, mint a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus) vagy a kék színű begyén fehér foltot viselő, rigófélék közé tartozó kékbegy (Luscinia svecica).

 

 

A vizes élőhely menti fákon lévő mesterséges fészkelőládákban vörös vércsék (Falco tinnunculus) és erdei fülesbagolyok (Asio otus) költenek. A teleltető tavak körül nézelődve találkozhatunk az összes hortobágyi kétéltűfajjal: a zöld varangy (Bufo viridis) rendszeresen megfigyelhető a gátakon, a barna varangy (Bufo bufo) szórványos jelenlétéről inkább csak tavaszi nászidőszakban hallatott hangja alapján szerezhetünk tudomást. A mocsári béka (Rana arvalis) szintén lakója a halastavak sekélyebb zónájának; a vöröshasú unka (Bombina bombina) nagy tömegben él a halastavak sekélyebb vizében, amiről esti koncertjei szolgálnak tanúbizonyságul; a kecske-, tavi és kis vízibéka (Rana esculenta komplex) által alkotott (nem teljesen elkülönült) fajcsoport tagjai szintén nagy számban élnek a halastavakban és csatornákban; az inkább pusztai gyepekre jellemző barna ásóbéka (Pelobates fuscus) alkalomszerűen gátakon is előfordul; a pettyes- (Triturus vulgaris) és dunai (korábbi nevén: tarajos) gőtével (Triturus dobrogicus) már jóval ritkábban találkozhatunk a halastavaknál.

 

A hüllők mindkét hortobágyi képviselőjét rendszeresen szemügyre vehetjük a halastavaknál: a mocsári teknős (Emys orbicularis) kisebb számban minden halastóban előfordul, de a legkönnyebben talán a teleltető tavaknál figyelhető meg. A vízisikló (Natrix natrix) ellenben 7 kifejezetten gyakori, amiről a vízben kígyózó példányainak gyakoriságáról és a „békasírások” nagy száma alapján bizonyosodhatunk meg.

 

---

Kislexikon:

békasírás – a békák akkor hallatják, amikor a vízisikló zsákmányul ejtette őket, de lenyelni még nem tudta)

extenzív halászat – a Hortobágyon alkalmazott extenzív haltenyésztési technológia során a halat három évig nevelik, ekkor éri el a 2-3 kg-os ún. piaci méretet. A helyben előállított ivadékot már néhány napos korában, általában májusban néhány 10 ha-os halastavakba helyezik, ott nevelik október-novemberig, ekkor nagyobb tavakba helyezik őket. Itt a következő őszig vannak, ekkor lehalásszák, és átkerülnek a legnagyobb, több száz hektáros piaci tavakba, ahol nyár végére-őszre érik el az értékesítésre alkalmas méretet.
A Hortobágyi-halastó területén csak piaci halat nevelnek, az általános technológiától eltérő módon a halat két évig tartják, ekkor még nagyobbra, 4-5 kg-os méretűre fejlődik.
A halastavakon tenyésztett halak 70%-át a helyi tájfajtának számító hortobágyi tükrös ponty (Cyprinus carpio), teszi ki.
A halak táplálékának legfontosabb része a tavakban képződő planktonon élő apró rákok, férgek, (Daphnia, Tubifex), és lárvák (Chironomus). Ez a magas fehérjetartalmú táplálék szükséges a jó minőségű, zsírszegény halhús előállításához. annak érdekében, hogy minél nagyobb mennyiség képződjön, a halastavakat istállótrágyával trágyázzák. A halak a gyorsabb növekedés érdekében a nyár folyamán gazdasági abrakot (búza, kukorica, rozs, stb.) is kapnak, ez a táplálékuk kb. 20 %-át adja.
A lehalászás idején a tavak vizét leengedik, ekkor a hal a tó legmélyebb, a halágyba kerül, itt hálóval összehúzzák, szákkal kimerik és elszállítják. A lehalászás után a visszatöltik a tavakat, és hallal telepítik.

függönyháló – a függönyháló a legelterjedtebb madárfogó eszköz, amely a kis és kisebbközepes méretű fajok tudományos célú befogására szolgál. A vékony szálból készült téglalap alakú hálót erősebb vezetőszálakra fűzik fel, két végén rúd feszíti ki. A vezetőszálakon lazán elhelyezkedő háló zsebeket alakít ki, melybe a hálónak repülő madár beleakad.

gémtelep – több gémfaj együttes fészkelése esetén beszélünk gémtelepről. A gémtelep nádban vagy fákon (erdőben) alakul ki. A gémtelepeken társfészkelőként a gém- és íbiszféléken kívül a kárókatonafélék is jelen lehetnek.

Natura 2000-es terület – az Európai Unió által létrehozott összefüggő európai ökológiai hálózat, amely a közösségi jelentőségű természetes élőhelytípusok, vadon élő állat- és növényfajok védelmén keresztül biztosítja a biológiai sokféleség megóvását és hozzájárul kedvező természetvédelmi helyzetük fenntartásához, illetve helyreállításához.

Ramsari terület – a ramsari egyezmény célja a vizes élőhelyek megőrzésének elősegítése, és az ehhez szükséges jogi, intézményi keretek megalapozása. Az általa létrehozott 15 „Nemzetközi jelentőségű vadvizek jegyzékében” minden résztvevő állam legalább egy vadvizes területe szerepel.

özönnövény – az idegenhonos fajok egy része hirtelen és tömegesen képes elterjedni, ezzel rövidebb-hosszabb időre felborítja a korábban kialakult ökológiai egyensúlyt. Hosszabb időtávon egy új egyensúlyi helyzet alakul ki, azonban addigra az özönnövények kiszoríthatnak őshonos fajokat, amelyek kihalhatnak.

teleltető tó – a halastavakon tenyésztett és nevelt halakat a téli időszakban kisebb méretű teleltető tavakba helyezik, ahonnan tavasszal a nagyobb tavakba kerülnek a halak.

vejsze – lassú folyású vizek, nádas tavak, mocsarak, árterek ősi halfogó eszköze. A nádból, vesszőből készült halászeszköz alapvetően két részből állt, a fejből (kürtő) és a szárnyból. Az eszköz a halaknak azt a tulajdonságát használja ki, hogy amikor a halak akadályba ütköznek, annak mentén úszva próbálják azt kikerülni. A vejsze szárnya egy hosszú nádfal, amely mentén a halak egy keskeny résen át a kör alakú vejszefejbe tévednek. A bejárati nyílás úgy van kiképezve, hogy azt a fejrész belső oldalán úszkáló halak elkerüljék. Az így csapdába került halakat bizonyos időközönként hosszú nyelű merítőhálóval szedték ki a halászok.

villanypásztor – az egyes háziállatok adott területen való tartására szolgál. A vezetékkel kialakított karámban magas feszültségű áram fut, mely érintése nem veszélyes, ellenben igen kellemetlen. Működése egyszerű, amikor az állat a földön áll, és hozzáér a karámvezetékhez, akkor záródik az áramkör, és ilyenkor áramütés éri.