A Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet

 

A tájvédelmi körzet megalapítása

- 1982-ben hozta létre az Országos Környezet-és Természetvédelmi Hivatal.

"A védetté nyilvánítás célja a tájvédelmi körzet területén a védett növény- és állatfajok, a természetes növénytársulások, a jellegzetes tájképi adottságok, a táj jellegét meghatározó felszíni formák, felszíni vizek, gyepek és egyéb mezőgazdasági területek, erdők, fasorok megóvása és fenntartása."

 

Már online is elérhető Táj-Egység 40 éves a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet kiadványa

 

- Kialakítása mozaikos szerkezetű, 36 település külterületét érinti.

Barabás, Beregdaróc, Beregsurány, Botpalád, Csaholc, Csaroda, Fehérgyarmat, Fülesd, Garbolc, Gelénes, Gulács, Hetefejércse, Kisar, Kishódos, Kispalád, Kisszekeres, Kölcse, Kömörő, Magosliget, Márokpapi, Mátyus, Nagyhódos, Nagyar, Nábrád, Olcsvaapáti, Panyola, Penyige, Sonkád, Tarpa, Tákos, Tiszakerecseny, Tiszakóród, Tisztaberek, Tivadar, Túristvándi, Túrricse.

 

 

A tájvédelmi körzet logója

 

 

A tájvédelmi körzet természet- és tájföldrajzi jellemzői

 

Tájbeosztása: Alföld / Felső-Tisza-vidék / Bereg-Szatmári-sík

A Felső-Tisza-vidék a Tisza és a Bodrog összefolyása felett található. Több tájegységre tagolható, úgymint Szatmári-síkság, Beregi-síkság, Rétköz és Bodrogköz.

 

Felszínfejlődése: folyóvízi hordalékkúp és hordalékrétegek

A térség felszínét eredetileg az Északkeleti-Kárpátok és az Erdély felől lefutó vízfolyások alakították ki a jégkorszakok idején. Mivel a folyók az elmúlt 10.000 évben gyakran változtatták folyásirányukat, a területet nagyszámú elhagyott, régi folyómeder tarkítja.

 

Tengerszint feletti magassága: 105 m (Tisza) - 179 m (Nagy-hegy)

A tarpai Nagy-hegy egy olyan romvulkán, amely a belső-kárpáti vulkáni övezet részének tekinthető.

 

Tájtípusa: ártéri síkság

Ide tartoznak az alföldek legalacsonyabb, a szabályozások előtt még folyóvíz formálta árterületei. Az alacsony és magas ártéri szintre tagolódó síkságok leggyakoribb domborzati formái a folyók természetes irányváltoztatásait őrző elhagyott medrek és morotvák.

A medreket kísérő folyóhátakat csak a legritkább esetben borították el az árvizek, míg a folyóhátak által elgátolt, alacsonyabb fekvésű területeken vizenyős rétek, mocsarak keletkeztek.

Az utóbbi 150 évben a holtmedrek jellemzően a folyószabályozások során, kanyarulatátvágással jöttek létre.

 

Folyóvizei: Tisza, Batár, Túr, Szamos, Kraszna

A Tisza a Máramarosi-havasokban születik két forráspatakkal. A Fekete-Tisza a Szvidovec (1883 m) tövében 1680 m magasságban fakad, míg a Fehér-Tisza a Hoverla (2058 m) oldalából indul 1610 m tengerszintről. A két ág Rahó fölött egyesülve a Kárpát-medence keleti felének csaknem valamennyi vízfolyását összegyűjti, és vizüket Titelnél a Dunába vezeti. A folyó mai helyét az óholocéntól kezdte elfoglalni sok kalandozás után, ezt bizonyítja számtalan elhagyott, különböző feltöltöttségű medermaradványa is.

A vidék vízrendszere mindmáig élő, formáló és formálódó. Ide esik számos bővizű, a határainkon túli peremhegységekből érkező mellékfolyó betorkollása.

 

Éghajlata: kontinentális / mérsékelten meleg és mérsékelten száraz

A vidék éghajlata átmeneti jellegű. Földrajzi fekvése és a Kárpátok közelsége miatt az Alföld leghidegebb telű, legkésőbben tavaszodó, legcsapadékosabb tája.

 

Talajai: öntéstalajok /agyag és agyagos vályog

A vidék jellemző talajai legnagyobbrészt fiatal (holocén) folyami öntéseken alakultak ki. A talajképző kőzet általában öntésiszap és agyag. A folyók mentét nyers öntéstalajok kísérik, a gátakon kívül azonban a hidromorf (vízhatású) talajok szinte minden típusával (öntés réti-, réti-, láp-, mocsári- és erdőtalaj) találkozhatunk.

 

Tájtörténete: erdőirtások, folyószabályozás, lecsapolás

A XIX. század végére az összefüggő erdőrengeteg irtásával, a folyószabályozással és a mocsaras-lápos területek részbeni lecsapolásával létrejöttek azok a feltételek, amelyek között megindulhatott a legeltető állattenyésztés és földművelés, a rét- és legelőgazdálkodás.

Az árvízvédelmi töltések a Tisza hajdani árterét egy keskeny hullámtéri ill. egy erősen megváltozott hidrológiai sajátságokkal bíró, mentett ártéri területre osztották, ahol a kiirtott erdők helyét gyepek és szántók foglalták el.

A holtmedrekben gazdag felszíni szabdaltság határt szabott a szántóföldi művelés területi kiterjesztésének, így erdő-, rét- és legelőfoltokkal tarkított mozaikos tájszerkezet alakulhatott ki, mely biztosította a természetes életközösségek túlélését az átalakuló tájban.

 

Kultúrtörténeti értékei: Árpád-kori templomok, faharanglábak, csónakos fejfás temető, kúriaépületek

A Bereg és a Szatmár népi építészetében egyidejűleg vannak jelen az erdélyi, a felvidéki és az alföldi építkezés jellegzetes vonásai, épülettípusai (szilvaaszalók, különféle csűrtípusok, szénatároló abora stb.). Itt is - miként másutt is - főként a helyben található építőanyagokat használták fel a paraszti építkezésben, de a közösségi épületek esetében (pl. templomok) a távolabbról beszerezhető építőanyagok is megjelentek.

Mivel a terület erdőkben igen gazdag volt, jelentős volt a faépítkezés. Elsősorban a kisebb gazdasági épületek (magtárak, disznóólak) épültek teljesen fából, jellemzően zsilipelt deszkafallal (azaz a talpgerendákba állított oszlopok közét deszkákkal töltötték ki), de ritkábban istállók és lakóházak is készültek ilyen módon.

Az épületek zöme favázas szerkezetű volt, az oszlopok hézagait vesszőfonással, szalmás sárral, később vályoggal töltötték ki. Ennek jelentőségét az adta, hogy a szilárd falszerkezet kisebb árvizeknek is ellenállt.

A meredek hajlásszögű, taposott szalmával fedett épületek a mai Magyarország területén csak Szatmárban és Beregben ismertek. A folyóvízi szállításnak köszönhetően a tehetősebbek körében gyakori volt a hasított fazsindely-tető, a fenyődeszka-födém és a fenyő-építőanyag használata; míg a szegényebbek főként a helyben található tölgyfát alkalmazták az épületek készítésekor.

 

 

A tájvédelmi körzet jellemző élőhelyei és fajai

 

Erdők

A Szatmári-síkon és a Beregben – mint az ártéri síkságokon mindenütt - a térszintekhez alkalmazkodva alakultak ki a jellegzetes erdőtársulások.

- A fűz-nyár ligeterdők a folyók mellett, az árterek mélyebb fekvésű részein telepedtek meg. Mivel területük évente akár többször is víz alá kerülhet, a nedves talajviszonyok és a tavaszi elöntések meghatározóak az itt előforduló élőlények számára.

- Az ártér középmagas és magas térszintjének jellemző erdőtársulásai a keményfaligetek, azaz a tölgy-kőris-szil ligeterdők. Leggyakoribb fafajaik a kocsányos tölgy mellett a magyar kőris és a vénic szil. Erre a szintre már ritkábban, csak a nagy áradások idején jutott el a folyó vize.

- A legmagasabb elhelyezkedésű - a folyószabályozás előtt is ármentes - területeken az Alföldön ma már ritkaságszámba menő gyertyános-tölgyesek tenyésznek. Kialakulásuknak kedvezett a csapadékosabb éghajlat, a folyóktól szabdalt táj jó vízellátottsága és a Kárpátok közelsége.

- Az erdők mélyebb fekvésű, tartós vízborítású foltjain égeres láperdők díszlenek. A lábas égerek mohával borított törzsei között ritka, nedvességkedvelő lágyszárú növények telepedtek meg.

 

Enyves éger

 

Lábas éger 

 

A Szatmári-síkság és a Beregi Tiszahát erdeinek aljára már február végén lilás szőnyeget terít a kárpáti sáfrány virága. Lombfakadás előtt nyílik a hóvirág, a tavaszi tőzike, a fiókás tyúktaréj és az erdélyi csillagvirág is. Áprilisban a medvehagyma illatozik az ártéri erdők mélyén.

A természetközeli erdőállományok sokféle védett állatnak is élőhelyet biztosítanak, köztük számos ritka, hegyvidéki faunaelemnek számító faj is előfordul itt. Különösen jól ismert a táj gazdag lepke- és szitakötő faunája. A hüllők közül a hazánkban jégkorszaki maradványfajként számon tartott elevenszülő gyíkot és a keresztes viperát fontos kiemelni.

A nagyobb, háborítatlan erdők biztosítanak fészkelési lehetőséget a rejtőzködő életmódú fekete gólyának, és a főleg darázs- és méhlárvákkal táplálkozó darázsölyveknek.

Az odvasodó fák nemcsak az odúlakó madarak, hanem a korai denevérek sikeres szaporodásához is nélkülözhetetlenek, mivel amellett, hogy itt vészelik át a telet, az utódnevelés időszakában is ezeket a természetes üregeket használják. Elvétve kerül csak szem elé, de nem ritka a területen a vadmacska sem.

 

Lápok, mocsarak, mocsár- és láprétek

A Szatmári- síkság és a Beregi Tiszahát területét hajdani folyómedrek kusza hálózata szövi át, igen változatos élőhelykínálatot teremtve feltöltődésük ill. vízutánpótlásuk eltérő mértékéből adódóan. A vízborítás térbeli és időbeli sajátosságaitól függően mocsári ill. lápi életközösségek tenyésznek bennük.

- A folyamatos vízborítást igénylő élőhelyek közül a legnevesebbek a beregi tőzegmohás lápok (Bábtava, Nyíres-tó, Bence-tó, Navat és Zsid-tó), amelyek a Tisza egykori medrében, erdőkkel körülvéve alakultak ki. Mivel a térség éghajlati adottságai a Kárpátok közelsége miatt már-már hegyvidéki jellegűek, a felmelegedő klíma ellenére is jó állapotban maradhattak fenn ezek az alföldi viszonylatban teljesen egyedülálló növénytársulások. A lápok molyhos nyírekkel, égerekkel szegett, tőzegmohával borított tisztásain kipusztulóban lévő növényfajok egész sora talált menedéket a jégkorszak utáni időktől napjainkig. A ritka fajok közül a hüvelyes gyapjúsás, tőzegáfonya, vidrafű és a tőzegeper külön is említést érdemel.

 

Tőzegmoha

 

- A lápok, mocsarak közelében a nedvesebb, gyakran pangóvizes termőhelyeken alakultak ki a kiszáradó láprétek és mocsárrétek. Jellemző növényfajaik a réti ecsetpázsit, a kornis tárnics, a szibériai nőszirom, a réti kardvirág, az őszi vérfű és az ördögharaptafű.

 

 

Legelők és kaszálók

Az 1800-as évektől kezdve a füves területek mindinkább kiemelkedő jelentőséggel bírtak a makkoltató sertéshizlalást fokozatosan felváltó szarvasmarhatartás szempontjából. A jószágállomány elégséges téli takarmányozásához szükséges szénát a legjobb fűhozamot adó, nedvesebb területekről nyerték.

- A nedves réteken termelődött nagy mennyiségű szerves anyag jó részét az őszi kaszálások során eltávolították. A hagyományos kaszálás nem tömörítette a talajukat, és lehetőséget adott a növényeknek a magérlelésre is, megőrizve a láp- és mocsárrétek értékes élővilágát évszázadokon keresztül. További fennmaradásuk a kielégítő vízellátás biztosítása mellett a megfelelő hasznosítás meglétén múlik.

 

Üde láprét 

 

- A növekvő legeltetési és kaszálási igény következtében egyre gyarapodtak vidékszerte az irtásterületek is, melyek bővülő élőhelykínálatot biztosítottak a füves területekhez kötődő életközösségek számára.

- A hagyományos gazdálkodási forma emlékei és a tájkép értékes elemei a régi fás legelők. Jellegzetességük az a néhány termetes tölgy és vadkörte hagyásfa, ami alatt csemegézhettek és délidőn hűsölhettek a jószágok.

A füves térségek nagy része ecsetpázsitos, soványcsenkeszes, ritkán hernyópázsitos, enyhén szikesedő nedves legelő, félszáraz kaszáló. Néhol erdőssztyepp jellegű foltokra is rábukkanhatunk sziki kocsorddal, réti őszirózsával vagy réti iszalaggal. Helyenként megtalálhatók az agárkosbor és az elegáns kosbor tövei, sőt a nedvesebb területeken előfordul a szibériai nőszirom is.

 

Réti ecsetpázsit 

 

A védett növények mellett több veszélyeztetett állatfaj is előfordul a kaszálással fenntartott gyepes területeken. A nagy szikibagoly lepke lárvája a sziki kocsord szárában fejlődik. Állománya Európa-szerte megritkult, azonban hazánkban még jelentős számban él. Élőhelyeinek megszűnése vagy a faj életciklusa szempontjából helytelen kezelése megkérdőjelezheti fennmaradását.

A földön fészkelő haris természetvédelmi szempontból az egyik legjelentősebb madárfajunk. A rejtett életmódú, fürjnél alig nagyobb madár bogarakkal, szöcskékkel, legyekkel, gyom- és fűmagvakkal táplálkozik. Az afrikai telelőhelyükről április végén visszaérkezvén, a hímek jellegzetes reszelős hangjukkal jelölik ki a költőterületüket. Mivel a fiókanevelési időszak egybe esik az első kaszálások idejével, a nem kellő körültekintéssel kivitelezett munkavégzés során mind a tojók, mind a frissen kikelt csibék is elpusztulhatnak.

 

Folyók és árterük

A folyószabályozások után az árvízvédelmi töltések a hajdani árteret egy keskeny hullámtéri és egy erősen megváltozott hidrológiai sajátságokkal bíró mentett ártéri területre osztották. A hullámtéri holtmedrek kapcsolatukat az anyamederrel hosszú ideig megtarthatták, de a folyómeder bevágódása és a hullámtér feliszapolódása miatt később már csak árvizek idején állt vissza rövid időre az összeköttetésük az élő vízzel.

- A partok fás szárú vegetációjának pionírjai a bokorfüzesek. Idővel az ilyen társulást követik a fává növő fajokból összeálló vegyes állományú füzesek, illetve a fűz-nyár ligeterdők. Ezt a magasabb térszíneken a tölgy-kőris-szil, vagy más szóval keményfaligetek váltják fel, amelyek növény- és állatfajok tekintetében a leggazdagabb folyó menti élőhelyek. Ezek az erdők a szabályozások után erőteljesen visszaszorultak.

- Az ártér jellegzetes képéhez az erdők mellett hozzátartoznak a rétek és a régi medermaradványok, azaz morotvák (az itteni nyelvjárás szerint „halványok”) is.

- Különleges érdekességgel szolgálnak az extenzív hasznosítású, valamikori ártéri gyümölcsösök maradványfoltjai. Ezek a “dzsungelgyümölcsösök” természetes génbanként őrizték meg számos régi, tájjellegű gyümölcsfajta egyedét.

A folyó menti nedves területrészeken vízhez kötődő madarakat láthatunk: gémféléket, néha fekete gólyát, vadrécéket, vízityúkot, nádi énekeseket. A függőleges partfalak fokozottan védett fészkelő madara a feltűnő színezetű gyurgyalag, mellettük viszonylag gyakori a partifecske és a jégmadár is. A part menti idős fák gyökerei között talál menedéket vizeink ragadozó emlőse, a vidra.

A Tisza halfaunájának legértékesebb természeti kincsei sok egyéb halfaj mellett a dunai galóca, a pénzes pér, a Petényi-márna, továbbá a bucó és a durbincs nemzetség védett fajai.

 

Magyar bucó	Német bucó

 

Évről évre látványos esemény a Tisza “virágzása”, a kérészrajzás. A tiszavirág a folyószabályozási beavatkozások és a vízszennyezések miatt számos korábbi élőhelyéről eltűnt napjainkra, nagyobb mennyiségben már csak a Tisza és mellékfolyói alföldi szakaszán él. Lárvaként az agyagos mederaljzatban fejlődik 3 évig, majd egy koranyári estén megkezdődik a rajzás. A tiszavirág élete innentől kezdve már csak a folyó feletti nászrepülés idejére korlátozódik („kérészéletű”), de megfelelő környezeti feltételek mellett a vízbe hulló peték biztosítják a faj további fennmaradását.