Síkságok és a hegyvidéktől a magashegységig tartó szintek hidrofil magaskórós szegélytársulásai (6430)

Általános leírás:

A patakparti magaskórósok általában hegy- és dombvidéki patakok mentén, friss vízellátottságú helyeken, mocsarak, magassásosok, égerligetekben, ritkábban keményfaligetek szegélyén, lékeiben vagy helyén, míg a lápi magaskórósok lápteknők nádasainak, magassásosainak, láperdeinek a szegélyében kialakuló 1–2 m magas, nagy levélfelületű, dús lombú, évelő kétszikű fajok uralta, nedves, üde növényközösségek (D5). A töbrök északi kitettségű oldalán megjelenő sisakvirágos társulást szintén idesoroljuk. Jellemzően alföldi, illetve alacsony dombvidéki környezetben alakulnak ki a hullámtéri, ártéri és mocsári élőhelyek magaskórósai (D6). A patakparti és lápi magaskórósokkal hasonlóan magasnövésű kétszikű fajokkal jellemezhetők, így bár megjelenésük hasonló, fajkészletük eltérő. A kocsordos-őszirózsás sziki magaskórósok, rétsztyeppek (F3) a pannon szikesek (1530) élőhelybe sorolandó. Termőhelyeik üdék, valamint tápanyagban gazdagok.

A patakparti magaskórósokban a halovány aszat (Cirsium oleraceum), a nyelves boglárka (Ranunculus lingua); a sisakvirágosokban a karcsú sisakvirág (Aconitum variegatum subsp. gracile), a kenyérbél cickafark (Achillea ptarmica), a borzas imola (Centaurea indurata); az ártéri és mocsári magaskórósokban a mocsári csorbóka (Sonchus palustris), a sárga borkóró (Thalictrum flavum), a fényes borkóró (Thalictrum lucidum), a Tisza-parti margitvirág (Leucanthemella serotina), a mocsári kutyatej (Euphorbia palustris) és a fényes kutyatej (E. lucida), valamint a keserű édesgyökér (Glycyrrhiza echinata), a mocsári zörgőfű (Crepis paludosa), az óriás zsurló (Equisetum telmateia), a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), a mocsári gólyaorr (Geranium palustre), a struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris), a vörös acsalapu (Petasites hybridus); a lápi magaskórósokban a sárga borkóró (Thalictrum flavum), a hosszúlevelű veronika (Pseudolysimachion longifolium), a mocsári gólyahír (Caltha palustris), a szibériai nőszirom (Iris sibirica) fajok jellezőek.

Elterjedés:

Európa minden biogeográfiai régiójában jelen lévő élőhely.

Kiterjedése 230 000 hektárra becsült, mely hazánkban csupán 2500-3000 hektár.

Ebből a patakparti és lápi magaskórósok 500 hektárt, az ártéri magaskórósok 2000 hektárt tesznek ki, de mivel szegélyjellegük miatt vegetációtérképezések során rendre nem kerülnek rögzítésre a meglévő értékek valószínűleg alulbecsültek.

Természetes vízfolyások, lápok és nem szikes mocsarak mentén találjuk hazánk magaskórósait, mely társulások közül a sisakvirágost a Kárpátok déli és az Alpok keleti előterének középhegységein kialakult reliktum, bennszülött társulásnak tekinthetjük.

Természetvédelmi helyzet:

A patakparti és lápi magaskórós viszonylag stabil, beavatkozás nélkül képes megtartani állományképét több évtizedig is. A patakparti magaskórós patakmenti erdőket kísérve, azok lékeiben jelenik meg, ezért évtizedes időléptékben be-, illetve visszaerdősülhet. A patakmenti üde rétek használatának felhagyásakor gyakran magaskórós növényzet alakul ki. Ezen változások természetvédelmi szempontú értékelését egyedileg kell elvégezni. Amennyiben a lápi magaskórós termőhelyének vízháztartása egyenletes, azaz nem következik be változás, az élőhely sokáig képes változatlan formában fennmaradni.

A magaskórósok eltűnését jellemzően a csökkenő vízhozam okozza, mely során lápcserjésedés, drasztikus kiszáradáskor rétiesedés, nádasodás indul be. A mocsári és ártéri magaskórósok gyorsan képesek válaszolni a megváltozó környezeti feltételekre, melynek következtében regenerációjuk is jó. Az özönnövényektől mentes, leromlott állapotú viszont jó vízháztatású magaskórósok magukra hagyva sokszor teljesen regenerálódnak.

A vízfolyások ökológiai folyosó jellege és tápanyaggazdagsága kedvező feltételeket nyújt az özönnövények megtelepedésének is, emiatt gyakran nitrofil gyomok szaporodnak fel termőhelyükön. Ezek közül a vadnapraforgó- (Helianthus spp.), az amerikai származású aranyvessző- (Solidago spp.) és az óriáskeserűfű-fajok (Reynoutria spp.) említhetők.

Szegélymegjelenésük miatt fontos az állományok természetes növénytársulásokkal való érintkezése. Ezen élőhelyek hosszú távú megőrzésének egyik alappillére szennyezéstől való mentesség fenntartása, valamint a természetes vízdinamika tartós megléte. A magaskórósok fizikai értelemben a patak menti erdőt érő erdészeti beavatkozás során sérül leggyakrabban. Valamint ahol egészen a magaskórósig, vagy termőhelyébe nyúlóan művelik a szántókat. Az özönnövényektől mentes, természetes állományokat a rét- és legelőgazdálkodás roncsolhatja.

Ezen élőhelyek alapesetben nem igényelnek kezelést. A vízfolyások vízháztartási viszonyait befolyásoló műtárgyak közvetlen hatását szükséges mérsékelni, megszüntetni. Valamint a magaskóróssal közvetlenül találkozó területet minél természetközelibb állapotba kell hozni. Az özönnövényeket távol kell tartani. Amennyiben az özönfajok fertőzöttsége fennáll, ellenük kaszálás és legeltetés, optimális esetben pedig mindkét módszer együttes alkalmazása szükséges.

Védettség:

Az Európai Unióban az 1992-ben elfogadott Élőhelyvédelmi Irányelv (92/43/EGK) alapján közösségi jelentőségű közösségi élőhelytípusnak minősül.

Irodalomjegyzék:

https://termeszetvedelmikezeles.hu/adatlap-natura2000?showAll=0&id=1937