Pannon homoki gyepek (6260)

Általános leírás:

A Kárpát-medence homok alapkőzetű vidékein – ahol a termőhelyi, éghajlati okok, vagy az elmúlt évezredek történeti értelemben hagyományos emberi tájhasználata nem tette lehetővé érdemi fás növényzet kialakulását – sajátos, karakteres faji összetételű gyepek alakultak ki.

Ezek ma fellelhető természeteshez közel álló állományait a „pannon homoki gyepek” élőhelytípusba soroljuk. (Pontosabban egyetlen típus kivételével: a savanyú kémhatású homokon jellemző, mészkerülő fajok – főleg az ezüstperje – alkotta gyepek egy másik, a „Pannon kilúgozódó dűnék” élőhelytípusba tartoznak).

A homoktalajok szélsőséges tulajdonságai – rossz vízmegtartó képesség, nagy hőingadozás, kedvezőtlen tápanyag-gazdálkodás, gyenge humusztartó képesség – miatt csak megfelelően alkalmazkodott fajok képesek tartósan megélni ezeken az élőhelyeken. Emiatt a homoki gyepek flórája és faunája természettől fogva nagyon karakteres és egyedi. Tucatszám találunk olyan (úgynevezett bennszülött) fajokat vagy alfajokat, amelyek kizárólag, vagy túlnyomórészt a Kárpát-medence homokpusztáin élnek. Emellett nagy számban vannak olyan homokgyepi fajok is, amelyek fő elterjedési területe tőlünk keletebbre és délebbre levő félsivatagi, illetve mediterrán jellegű éghajlati zóna. Az efféle specialista fajok közé meghatározó, állományalkotó fajok is tartoznak (mint például a nyílt homoki gyepek uralkodó füve a magyar csenkesz [Festuca vaginata]), csakúgy, mint szűk elterjedésű ritkaságok (mint a magyar kökörcsin [Pulsatilla flavescens]). Nem csoda, hogy a pannon homoki gyepeken a védett és fokozottan védett fajok (nem csak állatok és növények, de zuzmók és gombák is) száma is kiemelkedően magas.

A Pannon homoki gyepek tájegységi és termőhelyi különbségek szerint nagy változatosságot mutatnak. A legalacsonyabb humusztartalmú, legdurvább szemű homokon, futóhomokon ténylegesen félsivatagi körülmények – extrém szárazság és nagy hőingás – jellemzők. Itt úgynevezett nyílt homokpusztagyepeket találunk, ahol az alacsony, átlagos növekedésű szárazságtűrő növényzet (pl. keskeny levelű, zsombékszerű fűcsomók, félcserjék, pozsgások, rövid életű egyévesek, kiszáradástűrő mohák, zuzmók) csak a talajfelszín mintegy 30-60 %-át fedi. Ahol a termőhelyi körülmények kedvezőbbek (a talaj humusztartalma magasabb, a homokszemcsék apróbbak, esetleg finomabb lösz alapkőzet is keveredik bele, esetleg közelebb van a talajvíz vagy az árnyat nyújtó erdőszegély) már nagyobb záródású (70-100%), gyakran magasabb füvű és több szintből álló homoki sztyepprétek találhatók. Emellett sok tekintetben eltér a faji összetétele a magasabb mésztartalmú és a savanyú kémhatású homoktalajokon kialakuló gyepeknek. Mindezek a tényezők széles átmeneti sávban mozognak, emiatt igen széles változatosságát találjuk a Kárpát-medencén belül a Pannon homoki gyepek élőhelytípusnak. Ami a fás növényzetet illeti, feltehetőleg az ember megjelenése előtt lényegesen jellemzőbb lehetett a mai homokgyepek területén, de a szélsőséges termőhely miatt zárt erdők nem alakulhattak ki. Őshonos fafajaink közül futóhomokon ma is csak jóformán a fehér- és szürke nyár képes eltengődni, míg a sztyepprétek jobb termőhelyein már a kocsányos tölgy és számos egyéb fa is életképes. Az őshonos cserjék – galagonya, kökény, varjútövis, sóskaborbolya, meszes homokon a boróka – is jellemzőek lehetnek az élőhelyen, jobb termőhelyeken az emberi tájhasználat híján magas záródást is elérhetnek.

Az előzőekben említett tényezőkhöz még jelentősen hozzáadódik az emberi használattörténet is. A térség homokgyepjeit többnyire évszázadokon, évezredeken keresztül legeltették, ennek módja és mértéke erős nyomot hagyott a gyepek mai képén. Sok ma létező homokgyepünket a múltban hosszabb-rövidebb időszakra beszántottak vagy gyümölcsösként hasznosítottak, és azóta több vagy kevesebb sikerrel állt helyre eredeti élőviláguk. Emellett jelentős kiterjedésben vannak olyan homoki gyepjeink is, ahol az elmúlt évtizedek katonai használata hagyott nyomot.

Elterjedés:

A Pannon homoki gyepek előfordulása a pannon életföldrajzi régióra, azaz lényegében a Kárpát-medencére korlátozódik. Elterjedésének centruma a mai Magyarország területe, de határainkon túl Ausztriában, Szlovákiában, Romániában, és Szerbiában is vannak állományai. Az élőhely legtávolibb képviselőivel a dél-bánáti (Szerbia) Deliblát homokvidékén találkozhatunk.

Hazánkban az összes homoki tájegységben megtaláljuk. Legnagyobb kiterjedését és gazdagságát a Duna-Tisza köze dunai eredetű meszes homokhátságán éri el, ahol a talaj mellett a száraz éghajlati körülmények is kedveztek a fátlan homokpuszták kialakulásának.

Második és harmadik legnagyobb homokvidékünkön (a Nyírség illetve Somogy) kisebb, de így is jelentős kiterjedésben maradtak fenn Pannon homoki gyepek, és jellegük is eltérő.

Ennek oka egyrészt abban áll, hogy az itteni homok általában mészben szegényebb, savanyú kémhatású, továbbá ezekben a tájegységekben a nedvesebb klíma jobban kedvez az erdők kialakulásának a gyepekével szemben. Emellett egyéb kistájaink homok alapkőzetű részein (a teljesség igénye nélkül: a Kisalföld, a Mezőföld, a Jászság, egyes hegylábi régiók) is fennmaradtak kisebb kiterjedésben Pannon homoki gyepek. Összes kiterjedésüket ma mintegy 48 000 hektárra tesszük. Az egyes altípusok kiterjedése azonban igen különböző, így például a leggazdagabb faji összetételű, jobb termőhelyekhez kötődő homoki sztyepprétek kiterjedése mindössze száz hektáros nagyságrendben mérhető.

Természetvédelmi helyzet:

A pannon homokpusztagyepek sok más közösségi jelentőségű élőhelyhez viszonyítva ma még – legalábbis egyes altípusai – igen jelentős kiterjedésben megtalálhatók. Jogszabályok által jelentős részük a legjelentősebb homokgyepjeink már intézményesített területi oltalom alatt állnak. Ugyanakkor az élőhely összes kiterjedése hosszabb ideje egyértelmű csökkenő tendenciát mutat, számos kisebb, de igen értékes folt nem áll védelem alatt, és a veszélyeztető tényezők is igen komolyak.

A területi csökkenés fő oka a legeltető állattartás visszaszorulása, illetve intenzívebbé válása.

A csekély hozamú homoki legelőkre erősen lecsökkent az igény, így egyéb hasznosítási mód kerül előtérbe. Ez a legutóbbi időkben – a beszántás, beépítés, homokbányává alakítás mellett – elsősorban a homokterületek (túlnyomórészt tájidegen fafajokkal történő) erdősítését jelenti.

Bár a legeltetés visszaszorulása alapvető probléma, a megmaradt kis területű gyepeken a túlzott használat, túllegeltetés is gyakori veszélyeztető tényező. A folyamatos, nem fenntartható legeltetési nyomás alatt tartott gyepek elszegényednek, a talajfelszín felnyílása miatt könnyen gyomosodásnak indulnak. Különösen nagy kárt okozhat a liba legeltetése.

Az élőhely területi csökkenésében, de emellett minőségi romlásban is megnyilvánul egyes tájidegen inváziós növényfajok spontán, agresszív terjedése. A legfőbb problémát egyes fásszárúak (elsősorban az akác, emellett a bálványfa, kései meggy és mások) terjedése okozza. Ezek a tájidegen fafajok a rosszabb termőhelyi adottságú homoki termőhelyeken is életképesek, és lombkoronájuknak nem is kell okvetlenül záródnia ahhoz, hogy a homokgyepi élőhely teljesen átalakuljon. A talaj tulajdonságainak átalakítása is (az akác esetében a nitrogén feldúsítása, több más fajnál pedig az őshonos növényzet növekedését gátló, ún. allelopatikus anyagok kibocsátása révén) az eredeti élővilág elszegényedését, eltűnését okozza. Lágyszárú inváziós fajok is veszélyeztetik homokgyepjeinket, elsősorban az amerikai eredetű selyemkóró (Asclepias syriaca) képes jelentős terjedésre ezen az élőhelyen.

Újabb keletű veszélyeztető tényező a sok helyen megfigyelhető terepmotorozás, az ún. technikai sportok megjelenése homokgyepeken. A gyakran változatos buckás homoki táj minden tájegységünkön valósággal vonzza a két- és négykerekűek szabad levegőre vágyó rajongóit. Így többnyire illegálisan, de olykor intézményesített keretek között is száguldoznak az érzékeny fajokkal teli homokpusztán, felszaggatva a gyepet, felsértve a talajt, vagy éppen szándékosan túrják fel a felszínt, terepi akadályokat, ugratókat építve. Mindennek eredménye az élővilág elszegényedése, gyomosodás, inváziós fajok felgyorsult megtelepedése.

A veszélyeztetettséget ugyanakkor valamelyest – de csak csekély mértékben – ellensúlyozza egyes homokgyeptípusok jó helyreállási képessége. Ez különösen a nyílt homokgyepekre igaz, amelyek a tápanyagban és humuszban szegény homokfelszíneken (ami lehet parlagszántó, felhagyott homoki szőlő-gyümölcsös, bezárt homokbánya) viszonylag gyorsan regenerálódnak. Pontosabban bizonyos – gyakran a természetes körülmények között is uralkodó – homoki növényfaj hamar birtokba veszik a felszabadult területet, és ha kedvezőek a körülmények (például nincsenek a közelben inváziós fajok), akkor pár évtizeden belül a természeteshez hasonló, de annál azért szegényesebb homokpusztagyep jön létre. A ritkább specialista fajok visszatelepülése azonban jóval lassabb folyamat lehet. Az ilyen regenerációnak csak ott van érdemi hatása, ahol a létrejött gyep fennmaradása és további helyreállása biztosítható.

Védettség:

Az Európai Unióban az 1992-ben elfogadott Élőhelyvédelmi Irányelv (92/43/EGK) alapján kiemelt jelentőségű közösségi élőhelytípusnak minősül.

Az élőhelytípushoz tartozó növénytársulások Magyarország növénytársulásainak Vörös Könyve szerint nagyrészt aktuálisan és potenciálisan veszélyeztetett, részben kipusztulással veszélyeztetett, védelemre és fokozott védelemre javasolt társulások.

Irodalomjegyzék:

BORHIDI, A. – SÁNTHA, A. (szerk.) (2009): Vörös Könyv Magyarország növénytársulásairól. – TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest.

BÖLÖNI, J. – MOLNÁR, ZS. – KUN, A. (szerk.) (2011): Magyarország élőhelyei. Vegetációtípusok leírása és határozója. – MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete, Vácrátót.

HARASZTHY, L. (szerk.) (2014): Natura 2000 fajok és élőhelyek Magyarországon. - Pro Vértes Közalapítvány, Csákvár

MIHÁLY, B. – BOTTA-DUKÁT, Z. (szerk.) (2004): Biológiai inváziók Magyarországon. Özönnövények. - TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest.