Általános leírás:

Az élőhelytípust röviden és egyszerűen „mocsárrét”-nek hívjuk. Azok a magas növésű pázsitfüvek uralta, de rendszerint kétszikűekben gazdag és savanyúfüvekkel is elegyes réteket soroljuk ide, amelyek – érdemben nem sós, szikes és nem tőzeges – talaja folyóvízi elöntés vagy felszín alatti vízmozgás miatt tavasszal rendszerint vagy vízzel borított, vagy legalábbis víztelített, ám nyárra rendre kiszárad. A mocsárrétek mai formájukban az évezredes emberi tájhasználat nyomán jöttek létre, ugyanis ennek híján idővel kisebb vagy nagyobb mértékben becserjésednek, beerdősödnek. Ez nem jelenti azt, hogy ne tekinthetnénk természetes, élőhelynek, hiszen a mocsárrétek eredetileg az ártéri és vízjárásos tájak erdeinek, cserjéseinek tisztásaiként korábban is léteztek (különösen azokon az alföldi területeken ahol a klíma nem tette lehetővé az erdők teljes záródását), csak kisebb kiterjedésben, kissé más összetétellel, és időben-térben jobban váltakozó előfordulással.

A mocsárrétek jellemzője, hogy felső, akár 1-1,5 méter magas szintjét magas növésű, nedvességkedvelő fűfélék alkotják (egy helyen rendszerint egy, legfeljebb két uralkodó faj), amely mellett azonban mind a felső szintben, és jellemzően az alsóbb (0,3-0,8 m-es második szint, illetve a 0,2 m-nél ritkán magasabb kúszó hajtású, rövid életű egyéves és mohafajokból álló szint) gazdag és változatos szerkezetű növényvilág található. A jó természetességi állapotú mocsárrétek a különböző színű és eltérő időben nyíló vadvirágokban látványosan gazdagok. Hazai állományaik különösen a május közepétől június közepéig tartó aszpektusban szemléletesek, amikor a sárga virágú boglárkák – leggyakrabban a réti boglárka (Ranunculus acris), kúszó boglárka (Ranunculus repens) –, és a rózsaszín réti kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi), a lilás mocsári és pompás kosbor (Orchis laxiflora subsp. palustris és subsp. elegans), és a különféle színezetű pillangósok – pl. réti here (Trifolium pratense), kúszó here (Trifolium repens) – színei a meghatározóak. Ebben az időszakban – évszázadok óta – kaszálás történik, majd a nyári szárazságot követően augusztustól újabb virágpompa következik (ezúttal kevesebb szálfűvel), melyben szinte minden állományban meghatározó a lilás szürke aszat (Cirsium canum), de a sárga őszi oroszlánfog (Leontodon hispidus), réti és keskenylevelű aggófű (Senecio erucifolius, Senecio erraticus), az ibolyás őszi kikerics (Colhicum autumnale), valamint a Tisza vízrendszerén a Tisza-parti margitvirág (Leucanthemella serotina) is gyakran jellemző. A különféle egyéb előforduló színes és kevésbé látványos lágyszárúak felsorolása lehetetlen, mert a mocsárrétekbe – a termőhely apró változásai, vagy tájegységi, használati különbségek miatt – gyakorta elegyednek kifejezetten mocsári, lápréti, sziki, száraz gyepi, vagy akár erdei fajok is.

A látványos vadvirágok mellett azonban nagyobb hangsúlyt érdemes helyezni a mocsárréteket alkotó fűfélékre. Egyrészt azért, mert ezek adják általában az élőhely biomasszájának legnagyobb tömegét (és tulajdonképpen ennek hasznosítása vezette rá az emberiséget a mai értelemben vett mocsárrétek kialakítására), másrészt, mert ezek nagyon jól jelzik az élőhely különféle típusait. Egyik legfontosabb fűfaj a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), amely a nagyobb folyók árterén és egyes enyhén szikes területeken uralkodik. A közvetlen elöntést adó árterektől távolabb elhelyezkedő, felszín alatti vizek által jobban befolyásolt gyepeken, olykor lápos hajlamra utalva a réti csenkesz (Festuca pratensis) adja a fő tömeget. Méginkább a tőzeges talajú láprétekkel mutatnak rokonságot a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa) uralta rétek, míg a fehér tippan (Agrostis stolonifera) erőteljes tömege többé-kevésbé szikesedő termőhelyre, a pántlikafűé (Phalaris arundinacea) mocsári körülményekre utalhat. Természetesen egyéb fűfajok és gyakran sásfélék, és egyéb savanyúfűvek is meghatározóak, valamint a mocsárrétek termőhelyein gyakran fűvetéssel, felülvetéssel igyekeznek javítani a hozamot, ezért a fenti leírás a gyakorlatban olykor megbicsaklik.

Az élőhelytípusra jellemző a jó termőképességű, tápanyagdús talaj, ahol a vízelöntés bizonytalan mértéke és időbeli változatossága a korlátozó tényező (azaz a tartós és gyakori vízborítást és a kiszáradást egyaránt kell tűrni). Ez a termőhelyi adottság sokkal több biomasszát képes eltartani, mint az a fű- és lágyszárútömeg, amit az élőhelyen látunk. Azaz kaszálás és legeltetés hiányában a cserjék és fák néhány év alatt képesek benőni és idővel erdőszerű élőhellyé alakítani a mocsárréteket. Ezért fenntartásuk – pár speciális kivételtől eltekintve – a gazdálkodással nem csupán összehangolható, hanem egyenesen igényli azt, hogy hasznosítsuk őket; természetesen csak olyan intenzitással, ami az elmúlt évszázadokban volt jellemző.

A mocsárrétek növénytársulásaira, legalábbis azoknak legáltalánosabb fajaira jellemző a viszonylag gyors megtelepedésre és megerősödésre való képesség. Azaz a megfelelő termőhelyen egy erdőirtáson, vagy akár egy felhagyott szántón is 5-10 éve alatt kialakulhat a mocsárrétre jellemző összetételű fajegyüttes váza – ha kissé gyomos és hiányos formában is, és kaszálásos, legeltetéses használat mellett gazdag élőhely alakulhat ki. A közelmúltig legalábbis így volt; a még gyorsabb megtelepedésre és megerősödésre képes tájidegen inváziós fajok terjedése, a vízgazdálkodás és klímaváltozás okozta termőhelyi változások, a természetes élőhelyek összeköttetésének romlása miatt a mocsárréteknek ez a rugalmas megújulóképessége jelentősen csökkent.

A speciális élőhelyi körülményeket jelentő – magas füvű, nedves, párás környezetben tenyésző, alapvetően fátlan – mocsárrétekhez igen gazdag fauna is kötődik, az állatvilág összes csoportjából. Ebből csupán két fontos fajt emelnénk ki: A fokozottan védett haris (Crex crex), amelynek megvédése elképzelhetetlen a mocsárrétek fenntartása nélkül; illetve a nagy tűzlepkét (Lycaena dispar), amely közösségi jelentőségű védett lepkefajaink közül a leginkább mocsárréti jellegű állatfaj.

Elterjedés:

Jóllehet többé-kevésbé különböző faji összetétellel, de a mocsárrétek Eurázsia mérsékelt éghajlatú területén többfelé megtalálhatók és egykor elterjedtek voltak. Ugyanakkor a gyepek intenzív használata (felülvetés, műtrágyázás, stb.) miatt nyugat-európai termőhelyein olyan sok helyen elveszítette jellegét és olyan mértékben elszegényedett, hogy emiatt rendkívül visszaszorult. Hazánkban a mocsárrétek intenzív gazdálkodásra való átállítása lényegesen kevésbé nyert teret, ezért Európán belül Magyarországon nagyhatalomnak számít ennek az élőhelynek a tekintetében.

Idehaza a mocsárrétek a magasabb hegyvidék, a zárt erdők, a lefolyástalan száraz hátságok és kiterjedt szikes tájegységeink kivételével – kisebb vagy nagyobb kiterjedésben és gyakorisággal – mindenhol előfordulnak, ahol a termőhelyi adottságok azt lehetővé teszik. Gyakorinak az Alföld folyóvölgyeinek egykori árterében és „belvizes” térségeiben, illetve a dombvidéki patakvölgyekben tekinthető.

Természetvédelmi helyzet:

Viszonylag széles elterjedésük és rugalmas megújulóképességük miatt a mocsárrétek sok más élőhelyhez képest kedvező természetvédelmi helyzetből indulnak. Ugyanakkor különösen érzékennyé teszi őket az, hogy eredetük folytán mindenkori állapotuk az emberi használat mértékén is milyenségén múlik. Tehát ha nincs szükség réti szénára és legelőre, akkor mocsárréteknek sincs jövőjük. Ha viszont egyoldalúan a hasznosítás kerül előtérbe, akkor ez az élőhely sokkal kevesebb fajt tartalmazó szegényes fűtermelő üzemmé válik. Hazánk területén mindkét tendencia érvényesül: a külterjes jellegű állattartás visszaszorulásával mind több mocsárrét helyén létesült erdőültetvény vagy szántó, az állattenyésztés iparszerűvé válásával pedig a megmaradt rétek egy részét a gyepgazdálkodás intenzív módszereivel szegényítik el.

A mocsárrétek természetessége szempontjából új kihívást jelentenek a tájidegen inváziós növényfajok is. Nagyobb folyóink árterén különösen az amerikai eredetű gyalogakác (Amorpha fruticosa) képes pár éven belül összefüggő, fajokban igen szegény cserjést kialakítani ezeknek a réteknek helyén. A lágyszárú özönfajok közül pedig elsősorban a szintén Amerikából ide telepített, majd megállíthatatlan terjedésbe kezdő magas aranyvessző (Solidago gigantea) képes egyhangú, szegényes magaskórós gyomterületé változtatni a fajgazdag réteket. Ezeknek az inváziós fajoknak az előretörése összefügg a mocsárrétek hasznosításának kérdésével. Ugyanis ahol rendszeres rét- vagy legelőgazdálkodás folyik, ezek az özönfajok nem tudnak érdemben teret nyerni.

A mocsárrétek fennmaradása tehát az ésszerű, a természetvédelmi és tartamossági feltételeknek is megfelelően kíméletes gazdálkodás függvénye. Ha ezek a feltételek adottak, akkor az élőhely jó állapotban fenntartható.

Védettség:

Az Európai Unióban az 1992-ben elfogadott Élőhelyvédelmi Irányelv (92/43/EGK) alapján közösségi jelentőségű élőhelytípusnak minősül.

Az élőhelytípusba sorolható növénytársulások közül Magyarország növénytársulásainak Vörös Könyve besorolása alapján a mocsárrétek sérülékeny társulások.

Irodalomjegyzék:

BORHIDI, A. – SÁNTHA, A. (szerk.) (2009): Vörös Könyv Magyarország növénytársulásairól. – TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest.

BÖLÖNI, J. – MOLNÁR, ZS. – KUN, A. (szerk.) (2011): Magyarország élőhelyei. Vegetációtípusok leírása és határozója. – MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete, Vácrátót.

MÁTÉ ANDRÁS (2014): 6440 Folyóvölgyek Cnidion dubii társuláshoz tartozó mocsárrétjei In: HARASZTHY L. (szerk.): Natura 2000 fajok és élőhelyek Magyarországon; Pro Vértes Közalapítvány, Csákvár: 834-837. o.