Erdők a Felső-Tisza-vidéken

/Erdők Nemzetközi Napja/
 

Hazánk második legnagyobb folyója a Máramarosi-havasokban születik két forráspatakkal. Mai helyét sok kalandozás után foglalta el, miközben árvizeivel a maga képére formálta a tájat. A tiszai Alföld életföldrajzi képe kettős: éppúgy találunk benne erdős vagy erdőssztyepp jellegű vidékeket (a hegyekkel érintkező tájakon), mint sajátos élővilágú mocsaras-szikes réteket (a mélyebb fekvésű részeken).

A Tisza Tiszacsécsénél 
Fotó: Habarics Béla

A hagyományos ártéri gazdálkodás mindennapos gyakorlata azon alapult, hogy az itt élők ismerték az ősi növény- és állatvilág nyújtotta lehetőségeket, és hasznát vették az árvizeknek is. Ahogy Bellon Tibor1 A Tisza néprajza c. művében ír erről: „A vízjárta táj sohasem volt ellensége az embernek, együtt élt vele, mint életet adó testvérrel. Az emberek a víz szélére telepedtek, birtokba vették, művelésbe vonták a rendelkezésre álló száraz és nedves területeket – azaz élték a tájat, gazdálkodtak benne. A mai eszünkkel fel sem tudjuk fogni, hogy milyen sokszínű megélhetést kínáltak az árterek.”

Az árterek széleskörű haszonvételéről tanúskodik a Csiszár Árpád2 Erdőhasználat a Felső-Tisza mentén a XVIII. században és a XIX. század elején c. tanulmányából kölcsönzött idézet is: „A rendszeres elöntéseknek köszönhetően fára, halra, vadra az itt élőknek nem volt gondja, a széna és a gyümölcs is bőségben megtermett.” 

Tiszadobi-ártér
Fotó: Herczeg Ferenc

A folyót kísérő galériaerdők a szabályozás előtti Tisza vízi világát idézik. Az árvizek által leggyakrabban elért víz nyaldosta parton a bokorfüzes sávja húzódik. Ezt követik a fává növő fajokból összeálló, vegyes állományú füzesek, illetve a puhafás fűz-nyár ligeterdők. (Mára a termőhelyeik jelentős részére nemes nyarakat vagy nemesített füzeket telepítettek.)

Puhafaliget a kisari hullmátérben
Fotó: Habarics Béla

A tölgy-kőris-szil keményfaligetek legtöbb állománya eredetileg az Alföld folyóinak magas ártéri szintjén volt, most többnyire a hullámtéren kívül találhatók. Bár a legszebb hazai erdők közé tartoznak, számuk sajnos egyre fogyatkozik. 

Jánki erdő Jánkmajtis közelében 
Fotó: Habarics Béla 

A tiszai Alföld csapadékosabb peremterületein – a Bereg-Szatmári-síkon és a Nyírségben – a keményfa-ligeterdőkhöz szorosan kapcsolódnak a gyertyános-kocsányos tölgyesek. Ahogy a magasártéri szint átmegy a homok- és löszhátakba, úgy váltják fel a ligeterdőket, melyekkel eredetileg széles sávban érintkeztek. Keményfás ligeterdeink és a síkvidéki gyertyános-tölgyeseink afféle „élő múzeumok”, melyek a földtörténeti közelmúlt hűvös-csapadékos időszakainak emlékét megőrizve a Kárpátok hegyvidéki hatását közvetítik az Alföldre.

Bellon Tibor (1941–2002): a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum igazgatója, majd a Szegedi Egyetem Néprajzi Tanszékének tanára és vezetője.

Csiszár Árpád (1912‒1988): lelkész, etnográfus, múzeumigazgató, a vásárosnaményi Beregi Múzeum alapítója.

Készítették:

Ebesfalvi Sarolta
Barabás Ambrus