Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság
Almenü
Szezonális/Kiemelt ajánlataink
Madarászverseny
Hortobágy és környéke
HNP LátogatóközpontDarvak VilágaCsárdák útja (kiállítások)Hortobágyi VadasparkHortobágy-halastavi KisvasútHortobágyi Vonuláskutató ÁllomásHortobágyi Csillagoségbolt-parkTanösvények, látogatható területek, látogatási szabályzatVezetett túrákKultúrtörténeti, építészeti értékekMátai Ménes és szekérprogramPusztai ÁllatparkHNP Szállás - Fecskeház Erdei Iskola
Igazgatóság egyéb bemutatóhelyei
Tiszakürti ArborétumTisza-tavi Vízi SétányBátorligeti ŐslápmúzeumKölcsey-Kende Kúria KastélykiállításNagyiváni TájházTanösvények
Egyéb programok, látnivalók
Egyéb látnivalók, programtippek HortobágyonTisza-tóTiszavirágzás
Túrázás a Hortobágyon
LóhátonKerékpárralSzekérenCsónakkalGyalogLátogatási szabályzatNemzeti parki belépőkártya
E-book (PDF)
Hortobágy-halastavi tanösvényMalomházi tanösvénySzálkahalmi tanösvényEgyek-pusztakócsi mocsarak Górési tanösvény
Hírlevél
Általános tájékoztatóHírlevél_2018. június
A Hortobágy hasznosításának története

A Hortobágy hasznosításának története

 

Hortobágy-puszta évszázadokon át közlegelő volt. A külterjes gazdálkodási rendszerben a szántók csak kiegészítésül szolgáltak. A debreceni polgár sokáig vallhatta, hogy anyagi jólétének a Hortobágy a fundamentuma. A pusztát körülvevő települések lakóinak helyzete is hasonló, hiszen évszázadokon át a legeltetésre alapozott jószágtartás volt első helyen. A kiterjedt pusztákon a legeltetés ingyenes volt, csak a pásztor béréről kellett gondoskodni.

A Hortobágy elnéptelenedett tájain először pusztabérletek jöttek létre, ahol a XVI. században debreceni tőzsérek, kereskedők nagy számú gulyái legeltek. A tankönyvekben is idézett adat, hogy Bíró Gáspár debreceni tőzsérnek tízezer marhát számláló gulyái voltak; a Duskás és Fekesházi családok Csege kiterjedt legelőin tartották gulyáikat. A gazdák temérdek marháit a botoslegények, hajtók (hajdúk) őrizték és hajtották Dél- és Nyugat-Európa vásáraira. A XVIII. század során a puszta egyes területeit jórészt a környező hajdúvárosok bérelték vagy vásárolták meg, és kizárólag legeltetésre hasznosították. A későbbi századokban nyírségi és erdélyi vándorpásztorok (juhászok és purzsások) is megjelentek bérlőként.

A Puszta, Debrecen és a környező települések külső legelői szerepét töltötte be, ahol a tavaszi kiveréstől az őszi beszorulásig a heverő, nem fejt, nem igázott, csak a szaporítást szolgáló jószágállományt tartották. A legeltetést a XVIII. század közepéig sem Debrecen, sem a környező települések nem szabályozták. A térségben egyre szaporodó jószágállomány azonban szükségessé tette, a legeltetési jogosultság és a legeltetés rendjének meghatározását, melynek során a legeltető szervezetek is kialakultak. Első lépésként a legelőt járásokra osztották. A Debrecen város tulajdonát képező pusztán 1774-ben például 11 gulya-, 2 ökör-, 2 ménes- és 18 juhnyáj-járás volt kijelölve. A XIX. század elejétől Debrecen városa a legeltetési jogot többször is szabályozta. Majd 1878-ban rendelték el, hogy a házzal nem rendelkező, de minden adófizető, állandó debreceni lakos kihajthat a közös legelőre 5 db nagyjószágot, vagy ennek megfelelő 25 db juhot, a házzal és földdel rendelkezők pedig 9.000 négyszögönként 8 db nagyjószágot vagy 70 db juhot. Végül pedig maximálták a kihajtható jószág számát úgy, hogy a földes gazdák, bármekkora volt a bérletük, 820 db juhnál többet a pusztai közös legelőn nem tarthattak, csak ha a többlet jószág után fűbért fizettek. Ez a rendelkezés a Puszta elvételéig, 1948-ig volt érvényben.

Megállapították a kihajtás és behajtás rendjét is. Március 15-én a juhok, április 1-én a lovak és sertések, április 15-én pedig a szarvasmarhák voltak soron. A sertések október 31-e után nem maradhattak a pusztán, de legkésőbb novemberben a többi jószág is "beszorult".

Debrecen városa a XIX. század derekán gazdaságokra osztotta a pusztai legelőt. Kiindulópontnak tekintették, hogy a két víz: a Hortobágy és Árkus három fő részre osztja a pusztát. Így a Hortobágyon inneni, a Hortobágyon túli és az Árkuson túli területen 7 gazdaságot hoztak létre (Máta mögötti, Papegyházi, Hármashalmi, Pentezugi, Faluvéghalmi, Halasközi, Sároséri). Ugyanakkor a debreceni gazdaközönség jószágainak járásait a Macskatelken, Feketeréten, Tornyidombnál, Szásztelken, Szatmáritelken, Kungyörgyön, Ludashalmon és Derzsitelken jelölték ki. A gazdaságok és járások, mint gazdasági egységek csak az államosításkor szűntek meg, illetve helyükön alakultak meg az állami gazdaságok.

A Hortobágyon folytatott okszerű gazdálkodás előmozdítása céljából hozták létre 1879-ben a Hortobágyi Intézőbizottságot. A gazdák soraiból választott Intézőbizottságnak a városi tanáccsal szemben véleményező és javaslattevő szerepe volt. A pásztorokat kezdetben még a tanács fogadta fel, később azonban a legeltetési társulatok feladata lett. Az Intézőbizottság hagyta jóvá a csikós- és gulyásszámadók megválasztását és bérét. A juhászok és kondások számadóit a tulajdonos gazdákból alakult társulatok alkalmazták.

A pusztai gazdaságok központjává Máta vált. Itt laktak a tisztségviselők, az állatorvosok, a mátai biztos, a csendőrök. A pásztorok szemében a mátai biztos volt a legtekintélyesebb személy, noha ő felette ált még a városi tanácsnok

A pásztorkodás klasszikus hazájában a rendkívüli időjárások múló dolgok voltak. A ritka aszályos évektől eltekintve, a legelő jószágnak bőven volt tápláléka. Ám a Tisza szabályozása után a gyepet öntöző áldásos áradások elmaradtak és a legelők minősége egyre romlott. "A Tisza szabályozása óta hortobágyi szikes legelőföldünk az árvíz által tavaszonként meg nem termékenyíttetvén, évről évre használhatatlanabbá lesz s gazdaközönségünk kedvező időjárás mellett is legfeljebb csak júliusig tarthatja ott jószágát, s az ott egykor dús legelőföld már júliusban teljesen kopárrá válik s rajta a jószágok elegendő táplálékot nem találnak." - panaszolják a debreceni gazdák.

A Hortobágy hasznosításának legfőbb gondjává az elmaradt víz pótlása vált. Csatornázási, öntözési tervek születtek. A talajjavítás egyik módozataként merült fel a halastavak létesítésének gondolata. A századvégi nagyarányú középítkezések miatt adóságokba keveredett városnak a puszta hasznosításának megoldására nem volt pénze. A Hortobágy sorsa azonban a közvéleményt továbbra is foglalkoztatta. A debreceni gazdák mindenfajta tervet csak akkor tartottak elfogadhatónak, ha az az állattartást szolgálta. Így az intenzívebb, fajtaváltással is járó szarvasmarhatartást is elvetették, mondván, hogy az olcsó legeltető állattartásra csak a szürkemarha alkalmas. Míg a környező településeken az 1930-as évektől a szürke marhát lassan felváltja a jobban tejelő magyar pirostarka, addig a Hortobágyon, a konzervatívnak is mondható debreceni gazdaközönségnek köszönhetően, mindvégig a szürke marha uralta a terepet.

A Hortobágy öntözésének, így a halastó létesítésének terve, nem zavarta a hortobágyi pásztorkodás hagyományait. A halastó létesítésére szánt földet is a legtermékenyetlenebb, ún. Csúnya-földön jelölték ki. A halastó megépítését 10 éves haszon fejében a Haltenyésztő Rt. vállalta. A halastó építését 1915-ben kezdték, de csak 1921-ben lett kész. Európa akkor legnagyobb halastó-rendszere a Tiszától kiépített 24 km-es csatornán kapta az éltető vizet. 1948 óta azonban a Tiszalöktől kiépült Nyugati-főcsatorna vízellátó rendszeréhez kapcsolódnak a többi 1948 után épült halastavakkal együtt (ohati, derzsi, csécsi stb.).

A halastavak létesítésével kialakult egy új foglalkozási ág, a haltenyésztésre szakosodottak köre. A tógazdaságok évente 4-500 embert foglalkoztattak a környék településeiről. A halastavak jelentős mennyiségű nádat is teremnek. A nádszövet, az építőipar fontos nyersanyaga nádfeldolgozó üzemek létesítéséhez vezetett, ahol a nádazók száma százakra tehető. Egyidőben nagy keletje volt a gyékénynek is. Tápé, Bősárkány, Biharnagybajom, Tiszavalk gyékényfonói, és gyékénykötői itt szerezték be az alapanyagot.

Az 1880-as évektől fásítással is próbálkoztak a Hortobágyon. A 3-5 holdas erdőket csak a jószág védelmére telepítették. Főként az utak, a folyók mentén voltak sikeresebbek a telepítések. A telepítéssel a Debreceni Kertészeti Egylet foglalkozott. Az erdőket a város 1926-ban az állami erdőhivatal kezelésébe adta.

Rizstermeléssel is foglalkoztak. Kísérleti termesztése a mátai telepen 1936-ban 4 kat. holdon indult meg. Később az Öntözési Hivatal 300 kat. holdon próbálkozott a rizzsel, 1941-ben holdanként 18-20 mázsa termett.

Próbálkoztak a mésziszapos talajjavítással is 1934-ben, de a kísérlet többe került, mint amennyi hasznot hozott.

Az 1943-44. gazdasági évben a város közlegelője mellet Belső-Ohaton 3.789 kat. holdat, Külső-Ohaton pedig 550 kat. holdat adtak bérbe az államnak kísérleti gazdaság céljaira.

A Puszta hasznosítása szempontjából új korszak vette kezdetét az 1948. évi államosítással. Debrecent teljes mértékig kirekesztették évszázados örökségéből. A darassai és papegyházi pusztát Balmazújvároshoz csatolták, Külső-Ohat területén pedig Egyek résztelepüléseként létrejött Telekháza. A debreceni cívisek birodalmának legnagyobb részén pedig a Hortobágyi Állattenyésztő Nemzeti Vállalat kezdte meg, lényegében az állami gazdaságok szervezését. A hortobágyi állami gazdaságok központja 1950-ben alakult meg. Az Állami Gazdaság egy ideig még a legeltető állattartással is foglalkozott, de nagy arányban bővítette a halastavakat, melyek területe 1983-ban már 5.576 hektárnyi volt. A felszántott terület is megsokasodott, pl. 6.000 hektáron kísérleti jelleggel rizst termeltek. Újabb erdők telepítésével is próbálkoztak. A hagyományos állattenyésztésnek szinte csak a juhászati ága maradt meg végig, a Darassán felépült központtal. Az állami gazdaság volt kezdeményezője Hortobágy község létrehozásának, ahol is a gazdaságban szanaszét lakó dolgozóinak teremtett kulturáltabb lakhelyet. Döntő szerep volt még a Keleti- és Nyugati-főcsatornák öntöző hálózatának a kiépítésében. Az Állami Gazdaság idején jelentek meg a Hortobágy területén a kacsa- és libatelepek. A több tízezres tenyészetek azonban veszélyeztetik a Hortobágy ökológiai egyensúlyát. Az állami gazdaság lényegében sikertelen kísérletezésnek bizonyult. Az óriásgazdaság eszméje bukott meg vele, mert a hatalmas területet igazán soha nem tudta összefogni.

A rendszerváltás az állami vagyon egy jelentős részének a magánkézbe adását is eredményezte. Ekkor megkérdőjeleződött a Hortobágyi Állami Gazdaság sorsa is. Előbb a Hortobágyi Halgazdaság lett 1989-ben önálló, mely 1992-ben részvénytársasággá alakult. Majd az Állami Gazdaság 1995-ben megszűnt, és annak 22.000 hektárnyi földterületén megalakult a Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság. A Kht gazdálkodó szerv, mégpedig, mint nevében is bennefoglaltatik, lehetőleg természetvédelmi szemlélettel. A Kht génmegőrzés céljából tart fenn szürkemarha gulyákat, bivalycsordát, rackajuh nyájat és mangalica kondát. A szaporulatot biotermékként, hazai és külföldi piacokon is értékesítik. Nagyon fontos, hogy a piaci értelemben gazdálkodó Kht, és az államilag finanszírozott költségvetéssel rendelkező Hortobágyi Nemzeti Park között a természet megóvásában összhang legyen.

A Hortobágyi Nemzeti Park (HNP), nagyobb részt az Állami Gazdaság területén, 1973. január 1-én kezdte meg működését, akkor még 52.000 hektáron. A folyamatos bővítéssel ma már 82.000 hektárt tesz ki a terület, amely egyedülálló természeti és néprajzi értékeink megőrzésére és védelmére szolgál. A Park egész területe Bioszféra-rezervátum. A Ramsari-egyezmény értelmében 20.000 hektár a nemzetközileg számontartott vizes élőhelyek egyikének számít. Az UNESCO által adományozható kulturális "Világörökség része" címet pedig 1999-ben nyerte el. A HNP, miközben a természetes táj visszaállításán és védelmén munkálkodik, óvja a puszta területén fellelhető népi építészeti emlékeket, a legelők szinte jelképes díjért való bérbeadásával pedig támogatja a hagyományos legeltető állattartást és a régi állatfajták újrahonosítását. Nem kis feladat hárul rá abban a tekintetben sem, hogy a hagyományos állattartó kultúra szempontjából, a földrajzilag is egységesnek tekinthető Hortobágy imázsát növelje.

A Mátai Ménes 2002-ben került a Hortobágyi Nemzeti Park vagyonkezelésébe és a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság hasznosításába. Az állami törzsménes fenntartása és fejlesztése Debrecen Város és az egykori állami ménes, illetve az Epona lovasfalu közelmúltbeli modern lótenyésztési hagyományait igyekszik követni. A Mátai Ménes tenyészménei a sportló-tenyésztés csúcsát jelentik. Tartják és nemesítik a Hortobágyon honos nóniuszt is. Képzett csikósaik itthon és külföldön nagysikerű lovasbemutatókat tartanak.

Nyomtatás

Érdekes tartalmak

Szállás - étkezés

Szállás - étkezés

Hortobágy és környéke.

Tudj meg többet
Csomagajánlatok

Csomagajánlatok

Utazási irodák számára...

Tudj meg többet
Tájékozódj!

Tájékozódj!

Térképek, hasznos tudnivalók...

Tudj meg többet
Járműbérlés

Járműbérlés

Kerékpár, szekér, motorcsónak...

Tudj meg többet

Múzeumok, kiállítások, látnivalók

Szállás, étkezés

Tanösvények, szórakozás, fürdők, programhelyszínek

Fejlesztések, projektek

Turista információ