Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság
Almenü
Védett területek
Nemzeti parkTájvédelmi körzetekTermészetvédelmi területekEx lege védett területekNatura 2000 területekBioszféra rezervátumErdőrezervátumVilágörökségi területRamsari területekNemzeti Ökológiai HálózatMagas Természeti Értékű TerületekVédelemre tervezett területek
Kezelési tervek, fenntartási tervek, fajmegőrzési tervek, látogatási szabályzat
Országos jelentőségű védett területek természetvédelmi kezelési terveiNatura 2000 területek fenntartási terveiVilágörökségi Terület Kezelési TerveFajmegőrzési tervekKezelési terv tervezetekLátogatási szabályzat
Aktív védelmi tevékenység
Fajmegőrzési programokÉlőhelyvédelmi programokPentezugi Vadlórezervátum
Webkamerák
Rétisas webkameraGólyafészek kamera
Hajdúbagosi földikutya-rezervátum TT

Hajdúbagosi földikutya-rezervátum TT

A földikutya nevével Petényi Salamon és Glos Sámuel (1845), valamint Csató János (1897) sincs megelégedve. Szerintük helyesebb a fogas vakony elnevezés, amit több példával magyaráznak:

“Valjon tulajdona-e ez állatnak valaminemű ugatás vagy hozzá hasonlatos szó, hang? Arra azt válaszolhatom: hogy én magam, ámbár sok elevent tartottam és különféle viszonyokban e tekintetben is figyelemmel kisértem, tőle fogságban, egy pisszenő nyikkanásnál, mellyet haragra fölingereltetésében hallatott, egyéb hangot soha nem hallottam, de e felől másoktól sem tudósíttattam.”(Petényi - Glos, 1845) “

De mindezen eddig általam külsőképen tett s azon igazságot: hogy ez állat tökéletes vak, de hogy megtagadott látásérzéke fogyatkozását pótolja a felette finom, s igen potenczírozott szaglás és tapintás érzéke”(Petényi - Glos, 1845).

Hajdúbagos településtől északra kisebb akácosokkal és tölgyesekkel szegélyezett homokbuckás legelőterület húzódik. Ez a 265,4 hektárnyi terület 1976-ban lett védetté nyilvánítva. A védelem fő indoka egy fokozottan védett állatfaj, a rágcsálók rendjébe tartozó nyugati földikutya állományának és élőhelyének megóvása.

A védett terület a Nyírség déli peremén, annak fő vízválasztójától D-re fekszik. A Berettyó vízgyűjtő területéhez tartozik, közvetlen befogadója a Derecskei-Kálló. Átlagosan 105m tengerszint feletti magasságú felszínét három, jellegzetesen dél-nyírségi parabolabucka és egy, korábban állandóan, jelenleg csupán időszakosan vízállásos mélyedés ("nyomás") teszi változatossá. Talaja a nyugati részen löszös homokon kialakult réti csernozjom, másutt mérsékelten humuszos homok ill. löszös homok; a mélyebb fekvésű területen enyhén szolonyeces réti talaj, kisebb foltokon szoloncsákos.

A terület döntőrészt gyep, emellett azonban részben őshonos (főként kocsányos tölgy), részben tájidegen( erdeifenyő, akác, vörös tölgy, nemesnyár) fajokból álló 33,7 hektárnyi erdő.

A természetvédelmi terület tájképét a részben ma is extenzív legeltetéssel hasznosított homoki gyepek határozzák meg.



Ha a magasabb fekvésű gyepes részeket szemügyre vesszük, jókora, néhol méteres átmérőjű, rendszerint sorokba rendeződött vakondtúrás-szerű lapos halmokat pillantunk meg, amelyek a különös életű földalatti lakókról, a földikutyákról árulkodnak. A földikutya-félék, amelyek az egérfélék családjának (Muridae) önálló alcsaládját (Spalacinae) képezik, a füves puszták és félsivatagok lakói Európa délkeleti részén, Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten. Legnyugatibb előfordulásaik a Kárpát-medencében, ezen belül is a Alföldön vannak. A nálunk előforduló egyetlen faj, a nyugati földikutya élővilágunk maradvány-jellegű tagja. Akkor telepedett meg nálunk, amikor az utolsó jégkorszak végén és után (ún. boreális fázis) Alföldünk éghajlata a kelet-európai sztyeppekéhez hasonló volt. Az éghajlat változásával, ahogyan az utolsó jégkorszak után a tölgy- (atlantikum) s méginkább a bükk-fázisban (szubatlantikum) a füves puszták egyre inkább visszaszorultak, a földikutya népességei, a lösz- és a löszös-homok hátakon, kicsiny élőhely-szigetekre húzódtak vissza. Amikor az Alföld legnagyobb részét mezőgazdasági művelés alá vonták, elterjedési területe még jobban beszűkült. Ez a folyamat különösen a nagyüzemi mezőgazdaság kiépülésekor vált kritikussá, hiszen ekkor a nagytáblás szántóföldi művelés során még a korábbi mesgyék, dűlők legnagyobb részét is beszántották, tehát megszűntek azok a kis élőhely-töredékek is, ahol egy-egy kicsiny földikutya-népesség meghúzhatta magát. Korábban számos élőhelye volt az Alföld keleti részének pusztáin.

A földikutyának számos hazai vonatkozású nevezetessége van. Már Debrecen egyik első természetkutatója, Földi János is tudott róla a 18. század második felében és "vak murmutér"-nak nevezte. A földikutya körülbelül hörcsög-méretű (18-24 cm testhosszúságú), zömök rágcsáló. Szeme csökevényes, a fej bőre teljesen elfedi. Feje vastag koponyacsontú, széles és lapos; arckoponyája tompa ékalakú, a föld túrására alkalmas. Megfigyelték, hogy a földikutyák járataik "mennyezetén" lapos fejtetőjükkel egymásnak ütemes kopogással jeleket adnak. Metszőfogai erős vésőszerűek. Elülső lábai különösek, ujjai fogásra alkalmasak, sőt a hüvelykujj a többi ujjal szembe is állítható, akár az emberi kézen Az állat tenyerén 2-2 erősen elszarusodott ásógumó van. Rövid farkát bundája teljesen elfedi.

A földikutya többféle típusú földalatti járatot készít. Táplálkozó járatai a felszín alatt csupán 5-10 cm-re húzódnak, az állat használat után betömi őket. A földikutya éléskamrákat is készít, amelyek 10-15 cm magas üregek. A tenyészidőszakban készített éléskamrák a táplálkozó járatok szintjében helyezkednek el, ám a télire gyűjtött táplálékot tároló kamrák jóval mélyebben, legalább fél méterrel a földfelszín alatt vannak. Az állat "lakószobája", vacka egy 20-30 cm átmérőjű üreg, amely a felszíntől mintegy kétarasznyi mélységben van. A földikutya évente csupán egyszer, tavasszal szaporodik, és egyszerre csak két utóda van. Kizárólag növényevő, főleg hagymákkal és gumókkal él; a lucerna és a herefélék gyökere, a burgonya, a takarmány- és cukorrépa, a sárgarépa és a petrezselyem gyökere kedvelt táplálékai közé tartozik. A fokhagymát és a keresztesvirágú növényeket (retket, káposztát) viszont nem fogyasztja. A kiskert-tulajdonosok károsnak tartják, ám rendszerint összetévesztik a sokkal gyakoribb kószapocokkal. A valóságban a földikutya okozta kár az állat gyér egyedszáma és alacsony szaporasága miatt aligha lehet jelentős. Táplálékát 10-15 cm-es darabokra aprítja, szortírozza, egyenként vékony földrétegbe "csomagolja", és úgy raktározza el. Ebben elülső lábának sajátos alkata segíti. A földikutya meghatározott talajviszonyokat igényel. Számára sem a kemény szik, sem a laza homok, sem a levegőtlen, agyagos öntéstalajok nem megfelelőek, mivel egyikben sem tud járatokat készíteni. A sűrű gyökér-szövevényű erdő, de a szántóterület sem alkalmas a megélhetésére. Rejtett életmódja ellenére bőven vannak ellenségei: a menyét, a hermelin, a közönséges görény, de leginkább a kutyák pusztítják. A fentiekből kitűnik, a földikutya miért annyira ritka, veszélyeztetett állat ma már nálunk. A hajdúbagosi rezervátum az egyik legjelentősebb hazai állományt őrzi. Ennek nagyságát 50-100 egyed közöttire becsülhetjük.

A védett terület, mint a nyírségi homokterületeken megmaradt külterjes legelők egyike, növényzetét tekintve is kiemelkedő értékű. Legjelentősebb növénytársulásai: a kökörcsines homoki sztyepprét, amely kipusztulással veszélyeztetett növénytársulás, továbbá a nyírségi homoki legelő, amely szintén veszélyeztetett növénytársulás. Említésre méltóak még a réti csenkeszes nedvesebb gyepek és a kisebb szikes foltok mézpázsit-gyepei. Itt van flóránk egyik szép, bennszülött fajának, a kora tavasszal nyíló magyar kökörcsinnek is az egyik legjelentősebb, korábban mintegy 5000 töves állománya. A homoki sztyepprétek, jobb állapotú száraz legelőgyepek fontos további növényfaja a homoki nőszirom és a szintén megritkult homoki vértő. Gyakoribb viszont az agárkosbor és a magyar szegfű.

Az üdébb, magas füvű gyepekben találjuk meg a védett poloskaszagú kosbor néhány tövét, a csekély kiterjedésű, tatárjuharban gazdag cserjeszintű homoki tölgyes szegélyén pedig a bársonyos kakukkszegfűt és a raponch harangvirágot. A réti csenkeszes-kékperjés nyárra kiszáradó láprétek faja a hússzínű ujjaskosbor, a szintén védett pompás kosbor, a réti legyezőfű, a fényes borkóró és a mocsári kocsord. A helyenkénti szikesedést jelzi a sziki őszirózsa és a magyar sóvirág.

Fajgazdag, és védett fajokban is bővelkedik a terület rovarvilága. Lesből ragadozó életmódú a védett imádkozó sáska. Jellemzőek a homoki szöcske- és sáskafajok: a pontuszi sztyeppelemet képviselő, védett tőrös szöcske, a mediterrán jellegű barbársáska és szalagos sáska, továbbá a bennszülött, védett sisakos sáska. A homoki legelők fontos bogárfajai közé tartozik az öves homokfutrinka, a védett aranypettyes bábrabló és a szintén védett magyar futrinka, a holdszarvú ganajtúró és a kis galacsinhajtó. A lemezescsápú bogarak számos fajának pajorja fejlődik a füvek gyökérzetén. Kopár homokfelszínekhez kötődnek a pókölődarazsak (Pompiliidae) és a kaparódarazsak (Sphecidae) sajátos életmódú fajai. A számos védett lepkefaj közül megemlítendő a pettyes molyszövő, a kakukkfű-párnákon nyár elején gyakori ibolyás tűzlepke és a nedves rétek lósóska-fajain fejlődő nagy tűzlepke. Tápnövénye révén a nedves rétekhez kötött a védett törpeszender és az öblösszárnyú bagolylepke.

A bagosi legelő rövid füvű, ritkás gyepű részein él egyik legnagyobb farkaspókfélénk, a pokoli cselőpók, míg a zárt homoki gyepekben a nagyobb termetű, a növényzeten fogóhálót készítő pókot, a darázspókot lehet megfigyelni. A gerinces állatok közül a kétéltűeket és a hüllőket kevés faj képviseli. A nedves réteken, cserjésekben gyakori a levelibéka, a laza, rövid füvű gyepekben pedig a barna ásóbéka. Korábban gyakori volt a mocsári teknős, amely a "Nyomás" kiszáradása óta eltűnt. A ritkás gyepű homokbuckák lakója a délkelet-európai elterjedésű homoki gyík, míg a fürge gyík inkább a zárt gyepekre, cserjésekre jellemző.

A bagosi "Nyomás" korábban vízi madarak fontos költési és táplálkozási területe volt. Magas vízállás esetén fészkelt itt a feketenyakú vöcsök, a vörösnyakú vöcsök és a kis vöcsök, mindhárom hazai szerkőfaj: a kormos szerkő, a fehérszárnyú szerkő és a fattyúszerkő, a tőkés réce, a kanalas réce, a nyílfarkú réce, a böjti réce és a barátréce, sőt korábban a kendermagos réce és a gólyatöcs is. Ezek a fajok az állandó vízfelszín megszűntével és a mocsári vegetáció degradálódása miatt eltűntek a területről, illetve részben visszatértek a '90-es évek végén.

Jelenleg a terület elsősorban a homoki erdők és cserjések több madárfajának biztosít költőhelyet. Ilyen a kis őrgébics, a tövisszúró gébics vagy a sárgarigó. A színpompás gyurgyalagnak és egyes ragadozó madárfajoknak, pl. a vörös vércsének, a héjának, a darázsölyvnek, az egerészölyvnek, sőt újabban a pusztai ölyvnek táplálkozóhelyként jelentős a védett terület.

Az emlősök közül - a földikutya után - az ürge jelentős egyedszámú állománya érdemel említést. E faj, mint a ragadozó madarak fontos táplálékállata, szintén védett. A bagosi legelő a pusztai görény és a borz táplálkozó területe, s a vörös róka kotorékait is megtalálták.

A hajdúbagosi földikutya-rezervátum kiemelkedő jelentőségű védett terület. Nemcsak azért, mert a Kárpát-medence életföldrajzi szempontból egyik legsajátosabb, fokozottan védett állatfajának, a nyugati földikutyának jelentős állományát őrzi, hanem azért is, mert itt a nyírségi táj egyik jellemző darabját, jellemző élőhelytípusát, s annak életközösségét védjük, a rá jellemző növény- és állatfajokkal. Ez a terület Alföldünk mára már jórészt eltűnt homokpusztai élővilágnak egyik utolsó hírmondója, "élő múzeuma".

Nyomtatás

Érdekes tartalmak

Szállás - étkezés

Szállás - étkezés

Hortobágy és környéke.

Tudj meg többet
Csomagajánlatok

Csomagajánlatok

Utazási irodák számára...

Tudj meg többet
Tájékozódj!

Tájékozódj!

Térképek, hasznos tudnivalók...

Tudj meg többet
Járműbérlés

Járműbérlés

Kerékpár, szekér, motorcsónak...

Tudj meg többet

Múzeumok, kiállítások, látnivalók

Szállás, étkezés

Tanösvények, szórakozás, fürdők, programhelyszínek

Fejlesztések, projektek

Turista információ