Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság
Almenü
Védett területek
Nemzeti parkTájvédelmi körzetekTermészetvédelmi területekEx lege védett területekNatura 2000 területekBioszféra rezervátumErdőrezervátumVilágörökségi területRamsari területekNemzeti Ökológiai HálózatMagas Természeti Értékű TerületekVédelemre tervezett területek
Kezelési tervek, fenntartási tervek, fajmegőrzési tervek, látogatási szabályzat
Országos jelentőségű védett területek természetvédelmi kezelési terveiNatura 2000 területek fenntartási terveiVilágörökségi Terület Kezelési TerveFajmegőrzési tervekKezelési terv tervezetekLátogatási szabályzat
Aktív védelmi tevékenység
Fajmegőrzési programokÉlőhelyvédelmi programokPentezugi Vadlórezervátum
Webkamerák
Rétisas webkameraGólyafészek kamera
A Hortobágy növényvilága

A Hortobágy flórája

 

A Hortobágy területe teljes egészében az alföldi flóratartomány (Eupannonicum) tiszántúli flórajárásához (Crisicum) tartozik. A flórajárás a homoktalajok gyér előfordulása, a lápok jóformán teljes hiánya, az előzőekből és a tagolatlan felszínből fakadóan szegényes mikroklíma-adottságok, a kontinentális éghajlat és az erős civilizációs hatás miatt fajszegény. A hazai flóra mintegy fele, kb. 1250 edényes növényfaj fordul itt elő. A Hortobágyi Nemzeti Parkban ezen belül is 800-850-re tehető az előforduló fajok száma.

Az Erdélyből lefutó folyók és völgyek a területet nem érintették, ezért dacikus elterjedésű fajok közül csak a mozgékony szaporodási stratégiával bírók (pl. öldöklő aszat) jutottak el idáig. Az Ősmátrával való kapcsolat a Tisza megjelenése miatt már a felső-pleisztocénban kezdett megszűnni, ezért a xerofil vegetáció mind a Praematricumhoz, mind a Matricum flóratartományához képest szegényes.

Ami a Hortobágy legjellemzőbbnek mondható fajait, a halofrekvens és halofiton életmódúakat illeti, érdekes módon nincs a Kárpát-medencében csak itt élő faj. A medencében másutt élő sótűrő fajok közül viszont hiányoznak egyes, inkább az atlanti tengerpartokon jellemző növények, mint a Linum maritimum, a Glaux maritima, több bennszülött taxon, mint egyes mézpázsit-alakok. Hiányoznak bizonyos atlanti-mediterrán elterjedésű bodorkák, elsősorban is a Trifolium subterraneum. A Hortobágy egykori szódás-szoloncsák fajai közül a magyar palka valószínűleg kipusztult. Mindamellett a sziki flóra még mindig gazdagnak mondható.

A flóra antropogén eredetű elszegényedése is jelentős tényező a viszonylag alacsony hortobágyi fajszám kialakulásában, melynek okai közül kiemelkedik az erdőirtások és erdőgazdálkodás a Tisza mentén, a folyószabályozás és a belvízrendezési kísérletek, a löszgyepek felszántása, a maradék löszterületek legeltetése. Érdekes, hogy a flóralisták alapján az utóbbi 4-5 évtizedben már csak viszonylag kevés faj pusztult ki. Ilyenek nagy valószínűséggel a piros kígyószisz, kék atracél, biztosan a szennyes ínfű, a tátorján és egy tollas árvalányhaj-faj (feltűnő, hogy valamennyiük löszgyepi faj).

A még előforduló, kiemelendő fajok talán az alábbiak:

  • Mételyfű. Hazai állományainak majdnem fele itt él a védett területeken belül, összesen 3 ismert populációban.
  • Henye kunkor. Az egyik legnagyobb hazai állomány. Csak a Tiszántúli flórajárásból ismert.
  • Henye vasfű. Lásd a henye kunkornál leírtakat.
  • Cseplesz látonya. Első magyarországi előfordulása, bár a Bánátból ismert.
  • Keskenylevelű lórom. A két sziki tölgyes erdőben a négy ismert hazai populáció komoly hányada él. Teljes elterjedési területén ritka északi kontinentális faj.
  • Magas tarackbúza. A Kárpát-medencében a hortobágyin kívül csak kisebb, újonnan felfedezett turjánvidéki populációi ismertek.

A teljes fajlista alapján készített flóraelem besorolás a következő eredményt adja a Hortobágy flóraelem-spektrumára:

  1. Kiterjedt areájú (cirkumpoláris, eurázsiai, európai), melegigényesség nélkül: 28%
  2. Kiterjedt areájú, melegkedvelő, Eurázsiában mediterrán-szubmediterrán elterjedési jelleget mutató: 34%
  3. Közép-európai: 4.5%
  4. Kontinentális: 17% (11%)
  5. Szubmediterrán-dél-európai: 5.5%
  6. Pannon endemizmus és szubendemizmus: 1.5% (2%)
  7. Adventív: 1% (3%)
  8. Egyéb (elsősorban adventív): 8.5% (3%)

Zárójelben a teljes magyarországi flóra jellemző értékei vannak föltüntetve. A zárójelet nem tartalmazó flóraelemek esetében a kategóriák megfeleltetése a lehetséges összevonási variációk sokfélesége miatt problémás volt. Ami azonban nyilvánvalóan megállapítható:

  1. A Hortobágyon a nagy elterjedésű, széles tűrőképességű fajok aránya az országosnál jóval nagyobb.
  2. Az adventív fajok aránya ugyancsak nagyobb, figyelmeztetve arra, hogy a nemzeti park agrárkörnyezetben fekszik, és belül is jelentős ruderációs-degradációs hatások érték és érik.
  3. A délies elterjedésű fajok aránya az országoshoz képest alacsony, a területen a szubmediterrán flórahatás alig mutatható ki.
  4. A kontinentális flóraelemek aránya sokkal magasabb az országosnál, több, mint másfélszeres.
  5. Az endemizmusok aránya (a szikesek növényzetének köszönhetően) közelít az országoshoz. Ezek az endemizmusok ráadásul többnyire nem lokális elterjedésűek, egy-kettő köztük tömeges lehet (pl. erdélyi útifű), sőt gyakori faj is van (pl. magyar sóvirág).

A flóraelem-spektrum, összevetve a Crisicum flórajárásra jellemző arányokkal, nagy egyezést mutat. Még viszonylag a délies (szubmediterrán-mediterrán) jellegű fajokból van kevesebb a flórajáráshoz képest, ahol arányuk 7.7%.

A bennszülött fajok viszonylag magas arányáért sziki növények felelősek. A pannon endemikus edényes növényfajoknak 10-15%-a ugyanis csak szikes talajokon él meg, további 5-10%-a pedig ilyen talajokon is.

A mai alkati vegetáció legjellemzőbb növényzeti típusát a társulások szikes talajokon kialakult szériesze nyújtja a nyílt vizű, alig szikes, tündérrózsás mocsaraktól a löszhátak felé. Nem csak a legtöbb szikes talaj fordul elő a Hortobágyon, hanem talán a legváltozatosabb módon is, ami miatt a rajtuk kialakult növényzet is értelemszerűen sokszínű. Az Észak-Tiszántúlnak saját, speciális bennszülöttje ennek ellenére nincs, bár egyes endemikus-szubendemikus taxonok elterjedési súlya ide esik (pl. magyar sóballa, magyar sóvirág, erdélyi útifű. Jellemzőbb azonban, hogy kontinentális elterjedésű fajok országos elterjedési súlypontja van itt, mint a seprőparéjé, a sziki ballagófűé, a keleti sziksófűé, a magas tarackbúzáé, vagy a kiterjedt, zsombékos réttársulásokat képező hernyópázsité. A Hortobágyon beazonosításra vár egy - vélhetőleg keleti rokonságú - alacsony növésű tarackbúza-féle is.

Közismert, hogy a sziki társulások milyen éles határokkal, mennyire tarka foltokban képesek egymásba ágyazódni. A mozaikos társulás-szerkezet legkevésbé közhelynek a száraz sziki és szikes réti társulásoknál nevezhető, akár műholdfotóról, akár terepen szemlélve. A közösség-diverzitás tekintetében a Kárpát-medence kiugróan legdiverzebb élőhely-komplexumai a szolonyec szikesek. Ez a mozaicitás legdiverzebb, legtisztább módon extenzív legeltetéssel tartható fenn. Elmosódásához vezet azonban a túllegeltetés, a nem megfelelő időben történő legeltetés, a kaszálás, a felszínen ható eróziós folyamatok mérséklődése vagy megszűnése is.

Kétségtelen, hogy - különösen a cickafarkos és az ürmös sziki gyepek nem nélkülözhetik a legelési tevékenységet. Azonban a Bombatér 1990-es felmérésekor derült ki, hogy több száz ha-os területfoltok kopárak maradtak, ahol tovább dolgozott a sziki erózió a több, mint 30 éve elmaradó legeltetés nélkül is. Kiterjedt padkások, marokkal rakott és szakadozott szikek, rövid füvű csenkesz és mézpázsitgyepek élnek ott, ahol 30 éven át legfeljebb egy-egy lőtéri tűz jelentett mindennemű emberi tevékenységet. Ezeknek az önfenntartó szikeseknek az ismerete nagyon fontos, hiszen meglétük különleges talajtani adottságokat sejtet. Területükön a nemzeti park A zónáit (vadon zóna) kell kijelölni. Érdekes, hogy egyes nagyon sós területek (pl. Zám kloridos szikesei) már közel sem ennyire védettek a kopárosok benövényesedésével szemben.

Ami a Hortobágy gyepjeinek mai állapotát illeti, legtöbb helyen magukon viselik korábbi túllegeltetések, a jelenlegitől eltérő állatfajjal és fajtával történő használatok nyomait akkor is, ha elvonatkoztatunk az utóbbi 20-30 év gyeptönkretételi kísérleteitől (műtrágyázások, felülvetések, libázás stb.). A Hortobágy degradációját és gyomosodását Magyar Pál már a '20-as években jelezte, szerencsére az általa jósolt folyamatok (pl. a madárkeserűfű előretörése) nem játszódtak le olyan méretekben, ahogy attól ő tartott. Egy-két taposást tűrő gyomfajt leszámítva a sziki gyeptársulások, de a sziki rétek is, meglehetősen stabil, a degradációtól eléggé védett asszociációknak nevezhetők. Visszaállásuk feltörés, rizsrendszerek stb. után, különösen, ha legtöbb oldalról ősgyeppel vannak körülvéve, elég gyors, 10-20 év alatt lejátszódik. Ezt csak gyorsítja, ha a talaj erősebben vizes, vagy gyakrabban kap elöntést. Erre a regenerálódási képességre sajnos szükség is van, mert a HNP jelentős részeit érintették a korábbi évtizedekben ilyen károsítások, csak már a HNP megalakulása után is közel 1.000 ha védett gyepet törtek fel!

A szikes növényzet rendhagyó megjelenési formája a sok szakmai vitát kiváltó sziki tölgyes és sziki magaskórós erdősztyeppje. A két hazai (ezzel világszerte számításba kerülő) legépebb maradvány (Ohati-erdő, újszentmargitai Tilos-erdő) mellett több magaskórós mező is őrzi az egykori előfordulásokat. A sziki tölgyes maradványok többségében érdekes módon erősen jelentkeznek ősmátrai hatások. Újszentmargitán például a csillagvirágnak az Északi-Középhegységre jellemző kisfaja nyugati csillagvirág él az elterjedtebb alföldi, ligeterdei helyett. Májusban tömegesen virít a magyar zergevirág. Vitatott kérdés a sziki tölgyesekben élő nagyszámú tölgyfaj őshonossága.

A sziki magaskórós képe meglehetősen egységes, ami a sziki gyeptársulásokra általában véve nagyon jellemző. Még a ritkább színező elemek is többé-kevésbé ugyanazok a flórajárás minden pontján, ideértve Békés megyét is (korcs nőszirom, aranyfürt, híres specialitása, a keskenylevelű lórom locus classicusa, Bélmegyer után Újszentmargitán, legutóbb a Hajta-vidéken és Ohaton is megkerült). A sziki kocsorddal gyökérkapcsoltságban élő laskagombaféle-specialitás viszont Újszentmargitát követően került elő a bélmegyeri Fáson. Jellemző egyes hidegkedvelő, másutt inkább lápréti fajok előfordulása is, mint a dárdás nádtippan dárdás nádtippan vagy a fehér zászpa Újszentmargitánál.

Valószínű, hogy legtöbb sziki társulásunk egységessége, az endemizmusok elterjedt mivolta a sziki növényzet régi, pleisztocén eredetére utal. Ebbe később melegkedvelő fajok is betelepedtek, vagy akár egész társulások mozaikjai, mint a tölgyesek a régebbi keletű sziki magaskórósokba.

A hortobágyi flóra adminisztratív szempontú értékelése:

Kérdés elsősorban, hogy hány nemzetközi egyezményes, védett és vörös könyves faj fordul elő a Hortobágyon?

Erről az alábbi kimutatás ad tájékoztatást.

A kihaltakkal és eltűntekkel együtt

Magyarországon védettnek minősül: 60 faj

Fokozottan védett: 2 faj

Magyar Vörös Könyvben listán szerepel: 51 faj

Berni Konvenció által védett: 5 faj

IUCN Európai Vörös Könyvben vagy annak függelékében listán: 19 faj

Mindösszesen: 84 faj került listára, a teljes hortobágyi flóra kb. 10%-a.

Az IUCN Világ Vöröskönyvében szereplő 31 hazai fajból 2 él a Hortobágyon, a budai imola és az erdélyi útifű. Egyik sem veszélyeztetett faj túlságosan.

Társulásai közül ritkasága és reprezentáltságának jelentősége miatt kiemelendők a

  • Kolokános (Hydrochari-Stratiotetum)
  • Sóstófenék-társulás (Salicornietum prostratae)
  • Magyar sóballa társulás (Suaedetum pannonicae)
  • Szikes erdősztyepprét (Peucedano-Asteretum punctati)
  • Sziki tölgyes (Galatello-Quercetum roboris).

Közülük az utóbbi 3 ráadásul kimondottan a Kárpát-medencére jellemző - mondhatni endemikus - társulás is. Az előző kettő a kontinensen igen ritkán előforduló asszociáció (a sóstófenék nem összekeverendő a tengerpartok más sziksófű-kisfaj által uralt parti sós vegetációjával).

A Hortobágy növényvilága élőhelyek szerint

Árterek

Az ártéri erdők, holtágak a szabályozatlan Tiszát egykor széles sávban kísérték az ártéri erdők, és mocsaras területek. A legszebb ártéri ligeterdő-foltok a tiszacsegei hullámtéren maradtak fenn, melyeket rendszeresen jár a víz, de nyár végére akár ki is száradhatnak.

A vízhez legközelebb a bokorfüzes sávja található, amit a fűz-nyár liget követ. Az idős fák adta lombkorona alatt szinte áthatolhatatlan ún. függönytársulás nő, amelyet sűrűn átfonnak a kúszónövények: a hamvas szeder, sövényszulák, komló, ligeti szőlő, az Észak-Amerikából behurcolt süntök. A lágyszárúak szintjében pedig néhol a fehér virágú nyári tőzike tömeges. A hullámtér magasabb részén a tölgy-kőris-szil ligeterdők (Fraxino pannonicae-Ulmetum) foltjai találhatók. Lombkoronaszintjük gazdag: kocsányos tölgy, magyar kőris, mezei szil és vénicszil, a fehér nyár, fekete nyár és szürkenyár, tatárjuhar alkotja, míg cserjeszintjében egybibés galagonya és cseregalagonya, veresgyűrű som, kutyabenge és varjútövis található.

Az erdők között megbúvó rétek és kaszálók, fás legelők egész évben vonzó látványt nyújtanak. Tavasszal a fekete nadálytő, később a lila réti füzény és vesszős füzény, sárga nőszirom, debreceni torma, a réti iszalag, nyár végén a tiszaparti margitvirág virítanak.

Holtágak, mocsarak, tavak és sziki rétek

Az úszóhínár gazdag vegetációjában jelenik meg tömegesen a rucaöröm, illetve az Európa-szerte szintén ritka sulyom. Érdekes még a sárga virágú rovaremésztő növény, a rence (közönséges rence), a fehérlő viziboglárkák, a békalencsék, a kolokán, a békatutaj, a tündérfátyol és a fehér tündérrózsa is. Védett ritkaság a páfrányfélék közé tartozó mételyfű. A halastavak vegetációja tulajdonképpen a mocsarak nádszegéllyel övezett nyílt vizes élőhelyeinek felel meg, így növény- és állatfajaik nagy része is közös. A régente rendszeres vízutánpótlást manapság a Hortobágyi Nemzeti Park élőhelyfenntartó és rekonstrukciós programja hivatott pótolni egyes mocsarak esetében.

A nyílt víztől magas falával élesen különül el a nádas, ahol a nád mellett a keskenylevelű gyékény, a sziki vagy tavi káka alkot szinte áthatolhatatlan zöld sűrűséget, melyet csak a virágkáka rózsaszín és a mocsári nőszirom sárga virágai törnek meg. Gyakori a vízi hídőr, az ágas békabuzogány, megritkult viszont a nyílfű. Az iszapos partszegélyeken az éleslevelű zsiókát láthatjuk. A nádasok kifelé haladva sokszor zsombékosok nélkül mennek át mocsárrétekbe. Csetkákás mocsárréteken a névadó fajon kívül fehér tippant, és gombos ecsetpázsitot találunk. Jellemző fajok még itt a különböző sárgálló boglárkák, a mentafélék és a keskenylevelű lórom. Színes virágaival akár egy-egy évszak képét is meghatározza a lila virágú vesszős füzény, a sárgás virágú közönséges lizinka, a bordós virágú fekete nadálytő vagy ősszel a kékeslila sziki őszirózsa. A közepesen szikes viszonyokat jeleznek a fehér tippan állományai. A hernyópázsit már erősebben szikesedett talajt jelez, máshol kísérőként gyakori a sóvirág, a réti őszirózsa (pettyegetett őszirózsa), a mézpázsit (sziki mézpázsit) és a sziki üröm is. A mocsárréteket a magasabb és szárazabb talajszinteken a sziki rétek veszik körül, ahol a réti ecsetpázsit az uralkodó fűféle, míg a kétszikűek közül a sziki kányafű, a boglárkák, a mentafélék, a réti őszirózsa, a magyar sóvirág, az apró herefélék jellemzőek, de ezen kívül a mocsárrét növényfajai is megtalálhatók. A sziki rétek képeznek átmenetet a száraz füves puszták felé.

Szikes puszták

A Hortobágy legjellemzőbb képe a külterjes legelőtáj, a végeláthatatlan fűtenger. Tehát nem a szikesek fajösszetételét, hanem kiterjedését és rövidfüvűségét befolyásolták az emberi behatások. Ez nem a szukcessziósor zárótársulása, hanem ún. edafikus tartós társulás, a szukcessziósor stagnáló fázisa.

A talajadottságokat követve a növényzet is mozaikos jelleget mutat. A magasabb, szárazabb padkatetőkön jelenik meg a cickafarkfüves szikes puszta, ahol keverednek a löszpusztákra és a valódi szikes pusztákra jellemző fajok. Jellemző itt a sárga virágú sziki pozdor, a névadó pusztai cickafark, az aprótermetű herefélék, de ott vannak a kifejezetten sótűrő növények is, mint a sziki útifű, a sziki madárhúr, a villás boglárka, réti fajokként a réti peremizs, a bárányüröm. A gyepszint fő fűfaja azonban a veresnadrág csenkesz, amelynek jellegzetes színeváltozásai öltöztetik a pusztát.

Mostohább talajadottságot jeleznek az ürmös szikes gyepek, ahol a sziki üröm mellett a sós talajviszonyokat jobban tűrő fátyolvirág mezei fátyolvirág, sziki pozdor, sziki útifű, vagy a virágzáskor lila színben pompázó magyar sóvirág nő. Értékes gyógynövényként ismert a kamilla vagy orvosi székfű, ami tavaszonként beborítja a kopárabb foltokat.

A szikerecske völgyének alján elhelyezkedő vaksziksáv már annyira szélsőségesen sós talajú, mint amilyet a tengerpartok vagy a sivatagok jelentenek. Ez a vízhiány olyan terhet jelent a növények számára, amihez csak kevés faj tudott alkalmazkodni. A mérgező nátrium-sókat a magas tarackbúza sejtjeiben semlegesíti. A bárányparéj és a budavirág vízzel teli, pozsgás levelei tárolják az éltető nedvességet, a heverő seprőfű levelének szőrözöttsége és a sziksófű pikkelyszerű levelei pedig a párologtatást hivatottak fékezni. A szódás, kloridos szikeseken a sziki üröm mellett a sóvirág és a sziki útifű, sóballa (Sueda maritima), erdélyi utifű erdélyi útifű tenyészik. A szulfátos szikeseken sziki üröm, mezei fátyolvirág, sziki pozdor, sziki utifű nő. A szikerek növényzetét a kígyófarkfüves-vékonyka (Pholiuro-Plantaginteum) útifüves alkotja. A vaksziken a lemosódó és ott felhalmozódó iszapos felszínek befüvesedésével jön létre a mézpázsitos szikfoktársulás (Puccinellietum limosae), ami átmenetet mutat a vakszik (Camphorosmetum annuae) és a sziki rétek (Agrostietum) között. Az előbbire utalnak a réti ecsetpázsit, vagy a sás- és szittyófajok. Mivel tavasszal rendszeresen és viszonylag sokáig áll sekély vízborítás alatt, ezért a gyorsan felmelegedő sekély víz oxigénszegény viszonyai között tömegesen szaporodnak el az kékalgák. A gyorsan elmúló vízvirágzás után az erős párolgás miatt a talajfelszínen az elpusztult algák pernyeszerű telepe marad vissza.

Löszpuszták

A löszpusztai társulások a posztglaciális mogyorókorban keletről jutottak a Kárpát-medencébe, majd később a tatárjuharos tölgyesek (Aceri tatarico-Quercetum pubescenti-roboris) is kialakultak. Ezeket a termékeny földeket már régtől művelésbe vonták, így csak töredékesen maradtak fenn, inkább csak a hátak, kurgánok tetején. Legértékesebb löszreliktum-területeink a Hortobágyon, Zám-pusztán és az északi pusztákon vannak. A barázdás csenkesz pusztai csenkesz az uralkodó, de kétszikűek közül az osztrák zsálya és ligeti zsálya, a macskahere, a magyar szegfű és a lila ökörfarkkóró is helyet kapnak. Nitrofilizációt jelző gyomok, mint a pemetefű orvosi pemetefű, a nagy csalán és az útszéli bogáncs is előfordulnak. Jellemző még a karcsú fényperje deres fényperje, a farkas kutyatej, a parlagi madármályva vagy az ördögcérna. A kurgánok jellegzetes növénye ezenkívül a korábbi, pleisztocén hideg pusztákról visszamaradt taréjos tarackbúza.

Erdők

Az Ohati- és a Margitai-erdő a szikespusztai tölgyesek (Galatello-Quercetum roboris) közé tartozik. Felső lombkoronaszintjében uralkodó a kocsányos tölgy, elegyfaként a csertölgy, szálanként akad molyhos tölgy is. A keményfás ligeterdőkkel (Fraxino pannonicae-Ulmetum) való kapcsolatot jelzi a magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp pannonica) és a vénicszil jelenléte. Az alsó lombkorona-szintben sok a tatárjuhar, tipikus a mezei juhar és a mezei szil. Gazdag a cserjeszint, sok a veresgyűrű som és a fagyal. Aljnövényzet szerint az erdőnek két típusa van. A ligeterdőkhöz hasonló részek gazdagok lombfakadás előtt nyíló hagymás-gumós (geofiton) növényekben, pl. saláta boglárka, odvas keltike, nyugati csillagvirág. Ligeterdőkkel közös fajaik: a széleslevelű salamonpecsét és a soktérdű salamonpecsét, az erdei szálkaperje és az óriás csenkesz. A hézagos lombkoronájú pusztai tölgyes-jellegű állományokban számos fényigényes erdőssztyepp-faj tenyészik, pl. a magyar zergevirág, a méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria). Szegélyeikre jellemző a magas gyöngyperje és a fátyolos nőszirom pázsitos nőszirom.

A szikespusztai tölgyesek (Galatello-Quercetum roboris) állományait nagy kiterjedésű tisztások, helyenként nádasok tarkítják. A vízállásos részeken foltokban tölgypusztulás is fellép. Az összeomló holt erdő helyén nádas alakul ki, amely azonban párologtatásával ki is szárítja termőhelyét. Az egyenletesebb vízháztartású helyeken réti és sztyepplakó fajokban egyaránt bővelkedő ernyős-magaskórós társulás, szikeserdei rét jön létre. Uralkodó faja a sziki kocsord. Alatta sárga és lilavirágú fészkesek díszlenek, tömegesen a pettyegetett őszirózsa, a szárazabb helyeken kisebb csoportokban az aranyfürt. A társulás szikespusztai jellegét mutatja a lila szőnyeget alkotó sóvirág és a sok bárányüröm, réti jellegű az ecsetpázsit, az agárkosbor, és a festő zsoltina. A szikespusztai tölgyesek szárazabb tisztásain megjelennek a pannon erdőssztyepp-növényzet jellegzetes alacsony cserjéi is, a csepleszmeggy és a törpemandula.

Nyomtatás

Érdekes tartalmak

Szállás - étkezés

Szállás - étkezés

Hortobágy és környéke.

Tudj meg többet
Csomagajánlatok

Csomagajánlatok

Utazási irodák számára...

Tudj meg többet
Tájékozódj!

Tájékozódj!

Térképek, hasznos tudnivalók...

Tudj meg többet
Járműbérlés

Járműbérlés

Kerékpár, szekér, motorcsónak...

Tudj meg többet

Múzeumok, kiállítások, látnivalók

Szállás, étkezés

Tanösvények, szórakozás, fürdők, programhelyszínek

Fejlesztések, projektek

Turista információ