A Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetet 1982-ben hozta létre a természetvédelem akkori csúcsszerveként működő Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal. (4/1982. XI. 20. OKTH rendelkezése; Magyar Közlöny 1982. 70. sz.). A védetté nyilvánítás célja "... a tájvédelmi körzet területén a védett növény- és állatfajok, a természetes növénytársulások, a jellegzetes tájképi adottságok, a táj jellegét meghatározó felszíni formák, felszíni vizek, gyepek és egyéb mezőgazdasági területek, erdők, fasorok megóvása és fenntartása". Az Alföld összes tájegysége közül talán Szatmár és Bereg azok, amelyek leginkább megőrizték a táj egykori jellegét, az Alföldön ezen a vidéken maradt meg a legtöbb természeti, tájképi és kultúrtörténeti érték. Több társintézményével együtt a természetvédelem feladata ezeknek az értékeknek az együttes megőrzése, átmentése a múltból és a mából a holnapba.
A Tájvédelmi Körzet 37 település külterületén helyezkedik el, területe 22.246 hektár, ebből 2.307 hektár élvez fokozott védelmet. A védett terület nagysága közel egyenlően oszlik meg a Szatmári- és a Beregi-sík között. A Tájvédelmi Körzet mozaikos szerkezetű, az egyes foltok a legértékesebb, de egymáshoz területileg nem kapcsolódó részeket foglalják magukba. Az eredeti tervek szerint a TK területe majdnem kétszerese lett volna a jelenleginek, de ezt az akkori szakmapolitikai helyzet sajnos, nem tette lehetővé. Az 1999-es évben elkezdődtek a védett terület bővítésének előkészületei, melynek során további kb. 25.000 hektárnyi terület kapná meg a jól megérdemelt és erősen indokolt védelmet.
A jelenlegi védett területen a művelési ág szerinti százalékos megoszlás a következő. Szántó: 31%; gyep: 35%; erdő: 24%; kivett (mocsár, vízfolyás, csatorna, árok, tanya, út, anyaggödör, stb.): 9% - a fennmaradó 1%-ot a szőlő, kert, gyümölcsös, nádas és halastó művelési ágak teszik ki. A védett területnek 24%-a (kb. 5100 hektár), állami tulajdon, a fennmaradó rész szövetkezeti és magántulajdon. A Magyar Állam tulajdonában lévő földterület legnagyobb területtel rendelkező vagyonkezelői: Nyírerdő Rt. - 2900 hektár; Felső-Tiszai Vízügyi Igazgatóság - 1066 hektár; Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság - 751 hektár.
A Tájvédelmi Körzet természetvédelmi kezelője a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság. A terület őrzési és felügyeleti munkáját a tájvédelmi körzet vezetője mellett jelenleg két természetvédelmi őr végzi, mely tevékenység szakmai irányítását a Nemzeti Park felügyelői állománya végzi, szoros együttműködésben az ország legnevesebb kutatóintézeteivel. A Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet központja Fehérgyarmaton található, egy épületben a TK értékeit bemutató állandó kiállítással.
A Tájvédelmi Körzet területén folyó főbb természetvédelmi tevékenységek az állandó őrzési és felügyeleti tevékenység mellett a következők. A beregi tőzegmohalápokat kedvezőtlenül sújtó talajvízszint-csökkenés hatásait az Igazgatóság rétegvízkútból nyert víz bevezetésével próbálja semlegesíteni. Ugyanezen lápok fennmaradását veszélyezteti a természetes szukcesszió folyamata is, a beerdősülést a cserjék és fák folyamatos és kíméletes ritkításával akadályozzák meg, a lápi mikroklíma fennmaradását pedig véderdők telepítésével segítik elő. A fáslegelők elpusztuló öreg fáit fiatal egyedekkel pótolják. A védett területek állapotának nyomonkövetését, a természetben lejátszódó jelenségek jobb megértését és a múltbéli történések felderítését szolgálják a rendszeres tudományos kutatások, melyeket részben az Igazgatóság koordinál, segít és finanszíroz. A természetvédelem fennállása óta szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy sok esetben a leghatékonyabb védelmet a vagyonkezelői jog megszerzése által lehet gyakorolni. Ennek megfelelően az Igazgatóság a természetvédelmi szempontból legfontosabb területeket megvásárolja az állam számára. A gyertyános tölgyesek legszebb, legértékesebb részein (Dédai-erdő, Bockereki-erdő) erdőrezervátumokat a Környezetvédelmi Minisztérium Természetvédelmi Hivatala jelölt ki. A védett területek tulajdonosaival, kezelőivel a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság folyamatos kapcsolatot tart fenn, felügyeli az ott folyó, a természetvédelem érdekeit érintő tevékenységeket.
1. 1 Geológia, vízrajz és éghajlat
A Szatmári-sík és a Beregi-sík kistájak az Alföld nagytájhoz, ezen belül pedig a Felső-Tisza-vidék középtájhoz tartoznak. A Szatmár-Beregi-síkság ún. peremsüllyedék része, melyet északról és keletről a fiatal, harmadidőszaki kárpáti-kárpátaljai vulkáni koszorú, délről a Szilágyság dombvidéke és a Bükk variszkuszi röghegység-tömbje, nyugat és délnyugat felől pedig a Nyírség zömmel pleisztocén eredetű hordalékkúpja határolja. A Kárpátokból érkező folyók által épített hordalékkúp keleti része a Nyírség mai peremének megfelelő törésvonal mentén, a pleisztocén-holocén határán lezökken, s az ezt követő lassú süllyedési folyamat jelenleg is tart. A megsüllyedt területen a folyóvízi erózió új szakasza kezdődött, mely átformálta és fiatalabb öntésüledékkel takarta be a korábbi hordalékkúp felszínét. A terület legnagyobb részét a szinte tökéletesen síkra egyengetett agyagos öntések borítják, amelyek a környező domb- és hegyvidékekről lehordott löszös üledékek áttelepedése és átalakulása révén keletkeztek. Jégkor végi löszös-homokos üledék csak a Beregi-sík néhány pontján, Csaroda mellett maradt a felszínen. A Szatmár-Beregi-sík legidősebb képződményei - és kiemelkedő tájképi értékei - a fiatal harmadidőszaki (pliocén) képződésű, szigetszerű, apró "romvulkánok". A terület határainkon belüli részén két ilyen található: a Barabás községhez közel eső, legfőképp riolit kőzetből álló Kaszonyi-hegy - legmagasabb pontja, mely az országhatár másik oldalára esik, 221 m - Kaszonyi-hegy Természetvédelmi Terület néven önálló területegységet alkot, így a továbbiakban külön fejezetben tárgyaljuk - és a dacit alapkőzetű tarpai Nagyhegy - legmagasabb pontja 156 m - a TK része. Mindkettőt változó vastagságú (1-4 m) lösztakaró borítja. A síkság tengerszint feletti magassága 106 és 124 m között változik. A Szatmár-Beregi-sík talajai legnagyobbrészt fiatal (holocén) folyami öntéseken alakultak ki, a talajképző kőzet főleg öntésiszap és agyag. Ebből és a klimatikus viszonyokból adódóan a terület talajai túlnyomórészt az öntéstalaj és a réti talaj főtípusokba tartoznak, illetve a hajdani Ecsedi-láp területén találhatók láptalajok is.
A Szatmár-Beregi-sík vizeinek legnagyobb része határainkon túli peremhegységekből, zömmel keleti-délkeleti irányból érkezik. Legfontosabb vízfolyása a Tisza, melynek szinttáj-jellege éppen a Tiszabecs-Tivadar szakaszon változik meg jelentősen. A Tiszabecs felett számtalan mellékággal, zátonnyal, sellővel rendelkező, kavicsos medrű folyó (epipotamon = márna-szinttáj) itt válik kanyargós, síkvidéki folyóvá (metapotamon = dévérkeszeg-szinttáj). A szabályozások elkezdése óta a folyó esése a mederrövidülés miatt jelentősen megnőtt, így medre egyre mélyebbre vágódik be (Tivadarnál ez mára már két métert jelent). A Tisza bal parti mellékfolyója, a Túr az országba való belépés pontjától (Garbolc) ásott mederben folyik, de a Sonkád melletti műtárgytól kezdődően a régi mederben is folyik a víz, ez az Öreg-Túr (hivatalos vízügyi elnevezése: Túr-belvíz-főcsatorna). A Szamost még a Tiszánál is jobban megkurtították, szinte alig maradt természetes kanyarulata. A Krasznát, mely valaha az Ecsedi-láp vizének fő forrása volt, egy mesterséges, csatorna jellegű mederbe terelték, és közvetlenül a Tiszába vezették (korábban a Szamosba torkollott). Valaha a Szatmár-Beregi-síkot keresztül-kasul behálózták a kisebb vízfolyások (Batár, Gőgő, Tapolnok, Palád, Szenke, Csomota, Csaronda, Szipa), ezek mára inkább belvízgyűjtő csatornákká váltak. A folyó természetes mederfejlődési folyamata a meanderezés. A szabályozási munkálatok eredményeképpen létrejött számos morotva és holtmeder is. Ezek főleg a hullámtereken helyezkednek el, de sok került a gátakon kívülre is. Ezekből a holtmedrekből alakult ki a természetes szukcesszió által a terület legtöbb mocsara, sőt néhány láp is. Sajnos az Ecsedi-lápnak mára csak a neve és a híre maradt fenn, a láp majdnem nyomtalanul eltűnt a "vízrendezések" következtében.
A Szatmár-Beregi-sík éghajlata átmeneti, félhumid kontinentális jellegű klíma. Az éghajlatra erősen rányomja bélyegét a hegyek (Kárpátok) közelsége, így hűvösebb, csapadékosabb, mint az Alföld többi részén. A júniusi középhőmérséklet 20 °C, a januári -3 °C. A csapadék évi mennyisége magasabb az Alföldi átlagnál, rendszerint meghaladja a 600 mm-t, sőt Tiszabecsen a 700 mm-t is. Mind a csapadék, mind a hőmérséklet évi eloszlása kontinentális jellegű. A napsütéses órák száma jóval évi 2000 alatt marad. A terület széljárásában is a kontinentális jelleg a meghatározó, de itt még szinte töretlenül érvényesülnek a Kárpátokon keresztül észak-északkeletről benyomuló légtömegek hatásai.
2. Növényvilág
A Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet területe az Alföld flóravidékébe (Eupannonicum), ezen belül pedig az Észak-Alföld fórajárásába (Samicum) tartozik, mely a Szatmár-Beregi-síkot, a Rétközt és a Bodrogközt foglalja magába. Ennek az államhatáron is átnyúló flórajárásnak különleges értékét az adja, hogy növénytársulásai nagy számban tartalmaznak keleti-kárpáti flóraelemeket. A Szatmár-Beregi-sík edényes flórája alföldi viszonylatban páratlanul gazdag, megtalálni itt a hazánkban előforduló növényfajok több, mint felét (a Kaszonyi-hegy fajaival együtt). Ez különösen annak ismeretében rendkívüli, hogy a Szatmár-Beregi-sík az ország területének mindössze 2 %-át (1700 km2) teszi ki. Az Észak-Alföldi flórajárás valódi klímazonális erdőterület. Valószínűsíthető, hogy a terület utolsó természetes képe olyan zárt erdős-mocsaras-lápos vidék volt, melyet a bükkös elemekben - sőt helyenként elegyalkotó fafajként bükkben is - gazdag gyertyános-tölgyesek és a keményfa-ligeterdők uraltak. E mellett jelentős területet foglaltak el puhafa-ligetek, mocsarak, fűz-, éger- és dagadólápok. Az ember megjelenésével elkezdődött az eredetileg szinte teljesen összefüggő erdők kiirtása, feldarabolása, ezzel párhuzamosan megjelent az extenzív állatartás, rét- és legelőgazdálkodás és a földművelés. Ezt a folyamatot erősítette fel a folyószabályzás és a belvízrendezés, a lecsapolási munkálatok. Mára a Szatmár-Beregi-síkon az erdősültség 10 % alá csökkent, a szántók aránya 72 % körüli, a rétek és legelők a területnek kb. 10 %-át teszik ki.
Mint már említettük, a Szatmár-Beregi-sík egyik legjellemzőbb növénytársulása az alföldi gyertyános tölgyes. Állományalkotó fafajai a kocsányos tölgy és a közönséges gyertyán. Jellemző elegyfái a vadcseresznye, a magyar kőris, a mezei juhar és a mezei szil, és az unikális előfordulású (Dédai-erdő) bükk. Gyér cserjeszintjét főként a veresgyűrű som, a cseregalagonya, a csíkos kecskerágó és a fává ritkán növő tatárjuhar alkotja. Gyepszintjének főleg a kora tavaszi aspektusa fejlett, fő alkotói a bogláros szellőrózsa és a berki szellőrózsa, az odvas keltike, a orvosi tüdőfű, a tavaszi lednek és a galambvirág. Gyakran találkozhatunk még kapotnyakkal, hagymás fogasírrel, szagos mügével, salamonpecsét fajokkal (Polygonatum spp.) és hóvirággal, ritkábban kerül elő kígyónyelv, farkasszőlő és békabogyó. Ezeknek az erdőknek a díszei a Nagy-Alföldön csak itt élő tavaszi tőzike és kárpáti sáfrány, a réti kardvirág, az erdélyi csillagvirág és a hazánkban kizárólag a Szatmár-Beregi-síkon tenyésző fiókás tyúktaréj, hogy csak a fontosabbakat említsük. A terület gyertyános-tölgyesei azért kiemelt fontosságúak a természetvédelem szempontjából, mert ez a növénytársulás az Alföldön szinte már csak itt maradt meg viszonylag nagy területen, és kevéssé degradált állapotban. Az élőhelytípus legszebb képviselői a Beregben a Bockerek-erdő, a Dédai-erdő, a Téb-erdő, a Szatmárban pedig a Cserköz-erdő, a Kömörői-erdő.
A gyertyános-tölgyesek mélyebben fekvő, pangó vizes részein sokfelé bújnak meg égeres láperdők, melynek állományalkotó faja főként az enyves éger, de előfordul mellette magyar kőris, hamvas fűz és helyenként babérfűz is. A többszöri sarjaztatás miatt "lábasodó" égerfák tövén három páfrányfaj is megtalálható: a hölgypáfrány, a szálkás pajzsika, a tőzegpáfrány. A fák közötti vízben bukkanhatunk rá a békaliliomra és a kúszó csalánra. A leírtaknak szép példáit figyelhetjük meg a Borzovai-erdőben található égeresben, vagy a Lónyai-erdő Mély-éger nevű részén.
A mélyebben fekvő területeken a gyertyános-tölgyest keményfaligetek (tölgy-kőris-szil ligetek: Fraxino pannonicae-Ulmetum) váltják fel, de sok esetben találkozhatunk a két társulás különböző átmeneteivel is. Fajkészlete nagy mértékben hasonlít a gyertyános-tölgyesre. Állományalkotó fafajai a kocsányos tölgy, a magyar kőris, jellemző elegyfái a vénic szil és mezei szil, a mezei juhar, a fehér nyár, s helyenként az enyves éger is előfordul. Cserjeszintje fejlett, főként veresgyűrű som, kányabangita, cseregalagonya és kutyabenge alkotja. A gyepszint általában gazdag, jellemző fajai a podagrafű, az erdei nebáncsvirág, a gyöngyvirág, valamint a kora tavaszi geofitonok: a bogláros szellőrózsa és a berki szellőrózsa, a saláta boglárka, az odvas keltike, a sárga tyúktaréj. Talán legszebb keményfás ligeterdőnkben, a Bagi-szegi erdőben a medvehagyma is megtalálható. A társulás állományai ma már jórészt a folyók gátjain kívül, a "mentett oldalon" helyezkednek el, kivéve ezt az erdőt.
A puhafás ligeterdők főként a folyók hullámterein találhatók meg, jellemző fáik a fehér fűz és törékeny fűz, valamint a fehér nyár és fekete nyár. Ezeket az erdőket sok helyütt már nemesnyár-ültetvényekkel váltották fel, de a Tisza és a Szamos mellett még mindig sok helyen lelhetők fel többé-kevésbé degradált állományai, ilyen például a Szabó-füzes Tiszabecs mellett, vagy a Tisza és Szamos zugában megbújó Sárkánykert. Cserjeszintjében sok helyütt sűrű, áthatolhatatlan bozótot alkot a hamvas szeder és jónéhány adventív növényfaj: a süntök, a parti szőlő. Gyepszintje kevésbé gazdag, jellemző védett növénye a nyári tőzike. A tiszabecsi hullámtérben megtelepedett a víz által a Kárpátokból idehozott telekivirág, az arany veselke, a vörös acsalapu, és két adventív növény, a bíbor nebáncsvirág és az óriás medvetalp.
Bár egyre fogynak, még mindig jelentős területet képviselnek a Tájvédelmi Körzetben a legelők és kaszálók. Ezek többnyire a gyertyános-tölgyesek kiirtása által keletkeztek és az erdei tisztások, erdőszegélyek növényei közül sokat megőriztek. Egy hagyományos gazdálkodási forma emlékei ezek a gyepek, közülük is kiemelkednek tájképi és botanikai értékeikkel a fáslegelők, mint például a Rókás, a Lónyai-fáslegelő, vagy az Erethegyi-legelő. Ezeken az erdő kiirtása során meghagytak - vagy utólag telepítettek - néhány termetes, öreg fát, leginkább kocsányos tölgyet és vadkörtét, más néven vackorfát. Ezek az ún. hagyásfák adtak hűs árnyat embernek, állatnak egyaránt. A gyepek fűtömegét legtöbbször réti ecsetpázsit, réti csenkesz és veresnadrág csenkesz adják, de helyenként nem ritka a szikesedést jelző hernyópázsit sem. Jeles növényfajai az ilyen élőhelyeknek a kornistárnics, az őszi vérfű, a réti iszalag, a pettyegetett őszirózsa, a kotuliliom, ritkább előfordulású a mocsári kosbor és agárkosbor és a szibériai nőszirom. Ősszel helyenként lila szőnyeget alkot az őszi kikerics. A sziki kocsord jelenléte a területen némileg meglepő, mivel a faj a szikes erdőssztyeppek jellemző védett növénye. A réti őszirózsával együtt a sziki tölgyesek egykori - nyilván alacsony arányú - jelenlétére utal.
Talán a terület legnagyobb növénytani értékét jelentik az ún. gyapjúsásos dagadólápok. A botanikusok által e században felfedezett öt ilyen lápból – valaha nyilván sokkal több lehetett – mára sajnos már csak kettő maradt fenn viszonylag jó állapotban: a Bábtava és a Nyíres-tó, ezek a Tájvédelmi Körzet legféltettebb kincsei. A Bence-tó, a Zsid-tó és a Navad mára részben az emberi tevékenység, részben az elmúlt hosszú száraz periódus hatására jelentős mértékben degradálódott. Ezeket a lápokat a legtöbb tudós hidegidőszaki reliktumnak tartja, itteni fennmaradásuk a Szatmár-Beregi-sík klímájának, valamint az őket körülvevő erdők által létrehozott sajátos mikroklímának köszönhető. Hasonló jellegű társulások hazánkban csak az Északi-középhegységben találhatók, határainkhoz legközelebb pedig a Kárpátokban. Az itteni lápok külön érdekessége, hogy folyók lefűzödött morotváiban (Tisza) alakultak ki. A belső, kiemelkedő lápszigetet teljes egészében élő (a felszíni 5-10 cm-es réteg) és elhalt tőzegmoha (akár 2-7 m vastagságú tőzegréteg) alkotja, ezt a "szigetet" lápi és mocsári társulások övezik (éger- és fűzláp, magassásos, harmatkásás). A dagadóláp "alapját" a tőzegmohák /leggyakoribb fajok: Sphagnum palustre, S. magellanicum, S. recurvum/ által létrehozott zsombék-semlyék rendszer alkotja. A zsombékokon él a dagadólápok állandó és domináns faja, a hüvelyes gyapjúsás, míg a semlyékek jellemző növénye a vidrafű. Magyarországon csak itt fordul elő a boreális elterjedésű tőzegorchidea, a tőzegáfonya is csak a Beregben maradt fenn természetes módon. A lápok jellemző, állandó növényfaja még a tőzegpáfrány, a tőzegeper, a mocsári kocsord és a gyilkos csomorika. A ritkás, alacsony lombkoronaszintet szőrös nyír és közönséges nyír, valamint rezgőnyár, a gyér cserjeszintet füles fűz, hamvas fűz és kutyabenge alkotja. További nevezetes fafaja a lápoknak a babérfűz, az ország területén csak a Szatmár-Beregi-sík és a Nyírség lápjain találhatjuk meg.
A folyók és kisebb vízfolyások természetes mederfejlődése és a mederátvágások nyomán létrejött holtmedrekben csodálatosan gazdag és változatos mocsári és hínárvegetációt találhatunk. Legeltejedtebbek a tócsagaz-süllőhínár-rence társulások, de helyenként hatalmas állományai élnek a fehér tündérrózsának, a vízitöknek, és a sulyomnak. Sokszor az előzőek állományait tarkítja, helyenként azonban sűrű, áthatolhatatlan szőnyeget alkot a víz felszínén a tüskés levelű kolokán - nem véletlenül adta neki a nép a "kutyaherélő sás" nevet. Szórványos előfordulású ezekben a vizekben európa legkisebb virágos növénye, a békalencse-félékhez tartozó vízidara. Néhány holtmederben a gyékényesek (Typha angustifolia és T. latifolia) széléről leszakadt gyékénycsomókon kialakult úszóláp-szerű képződményeket is megfigyelhetünk. Ez utóbbinak a klasszikus kifejlődésű formái voltak egyébként a hajdani Ecsedi-láp legjellemzőbb növénytársulásai. A Felső-Tisza, és talán a folyó teljes magyarországi szakaszának legszebb holtága a Boroszló-kerti Holt-Tisza Gulács község mellett. A mocsarak nagy része is a holtmedrekhez hasonló módon keletkezett, leggyakoribb típusa a harmatkákás társulás. Benne a domináns vízi harmatkása mellett változó mennyiségben és gyakoriságban található sárga nőszirom, ágas békabuzogány, vízi hídőr, partjait általában hamvas füzek szegélyezik. A sok helyütt égerfák által kísért, lassan folyó kisebb vízfolyások partjai mentén, mint például az Öreg-Túr, gyakran találkozhatunk a fentebb említett növényekkel és társulásokkal. A Csaroda melletti Csaronda-patak partján él a valaha gyógynövényként használt, egyébként ázsiai eredetű kálmos egy kisebb állománya.
3. Állatvilág
Az állatvilág a növényekhez hasonlóan sokszínű és gazdag, jellemző rá az alföldi és a hegyvidéki faunaelemek keveredése. Ez utóbbiak előfordulását a Kárpátok közelsége, erdeinek és lápjainak hűvös, nedves mikroklímája és élőhelyeinek viszonylagos zavartalansága teszi lehetővé.
A bánáti márványozott csiga kisszámú hazai előfordulásaiból kettő esik erre a területre, élőhelyei a Tisza hullámterének erdői. Nálunk hegyvidéki fajként ismertek a következő fajok: nagyfogú csiga, kristálycsiga, óriás meztelencsiga és kék meztelencsiga. A Felső-Tisza vízicsiga-faunájának ritka és értékes tagja a bödöncsiga és a sapkacsiga.
A Felső-Tisza rovarfaunájával is kiemelkedik a hazai folyók közül. Magyarországon csak itt fordul elő az Oligoneuriella polonica, a Choroterpes picteti, és a Baetis gracilis nevű kérészfaj. A folyónak ezen a szakaszán még gyakorinak mondható a tiszavirág. Az álkérészek általában hegy- és dombvidéki vízfolyásokban élnek, de ezek közül is előkerültek olyan fajok, melyek máshol nem élnek az országban: a Perla bipunctata és a Taeniopteryx schoenemundi. A folyó ritka és értékes tegzesfaja a Stactobiella risi, csak itt és a Szigetközben fordul elő. A folyami szitakötők családjának mind a négy faja megtalálható itt, kevés példa van erre az ország folyóvizei között. A kisebb vízfolyások jellemző faja a nevét teljesen meghazudtoló mocsári szitakötő és fémzöld szitakötő, míg ez utóbbi testvérfaja, a sárgafoltú szitakötő a lápos területek kisvizeiben tenyészik. A Tisza holtmedreiben él a lápi acsa, a kétfoltú szitakötő és a tócsa szitakötő. Ahol a kolokán összefüggő állományait találjuk, ott előfordul a zöld acsa is, mely kizárólag e növény levelébe rakja petéit. A láposodó jellegű vizek ritka, értékes faja a piros szitakötő, a Nyíres-tó égerlápjában pedig szaporodik a hazánkban kimondottan hegyvidéki elterjedésű sebes acsa.
A szárazföldi rovarok között is szép számban találunk ritkaságokat. Az üde hegyvidéki rétek lakói közül honos itt a fogasfarkú szöcske és az aranyos sáska, míg az erdélyi hegyisáska ezen a síkon kívül hazánkban csak Bátorligeten fordul elő. Az öreg, természetközeli állapotú erdőkben sok xilofág (csúnya kifejezéssel: "farontó") bogár találja meg létfeltételeit. Nem ritka a szarvasbogár, a nagy hőscincér, az orrszarvú bogár és a pompás virágbogár. A korhadó, öreg füzek lakója a remetebogár. A terület legjelentősebb futóbogárfaja a nagytestű, hazánkban csak itt élő beregi futrinka, a lápok lakója a nagy termetű szárnyas futrinka, a hűvös mikroklímájú gyertyános-tölgyesek adnak otthont a kizárólag csigákkal táplálkozó, hegyvidéki elterjedésű fekete cirpelőfutónak. Egyedül itt él az Alföldön a nagy színjátszólepke és a nagy fehérsávos lepke. A díszes tarkalepkének egy alfaja él itt, melynek elterjedési területe Erdély nyugati peremvidéke, a Nyírség, és a Szatmár-Beregi-sík. Csak a Beregben él a törpe gyökérrágólepke és az igen ritka nyárfarontó lepke. Hazánkból írták le az Apamea tallosi nevű bagolylepkefajt, élőhelyei a nedves rétek, akárcsak a c-betűs aranybagolylepkének és a sziki kocsord gyökerében fejlődő nagy szikibagolynak.
Ez a folyó- és állóvizekkel teli táj valaha legendásan bővelkedett halakban, sajnos ez is a múlté már. A terület talán a legértékesebb halfajai a piszrángfélékhez tartozó dunai galóca, és a pénzes pér. Mindkettő a Tiszában él, a sebes sodrású márna szinttájon. Valamivel lassabb vízben, de szintén ebben a folyóban találhatjuk meg a magyar bucót és német bucót, selymes durbincsot és a petényi-márnát. A mocsarak lakója a lápi póc és a réticsík, sajnos élőhelyeinek fogyatkozása miatt mindkettő nagyon megritkult.
A kétéltűek nagy faj- és egyedszámban képviseltetik magukat a területen, de sokkal érdekesebb a Szatmár-Beregi-sík hüllőfaunája. A keresztes vipera, melynek itt a törzsalakja fordul elő (Vipera berus berus), a gyertyános-tölgyesekben található (Bockereki-erdő, Lónyai-erdő, Dédai-erdő). Ugyanezen helyeken él az erdei sikló. A lápok, sőt az erdők és legelők lakója az elevenszülő gyík, a tarpai Nagyhegyen pedig ritkán, de találkozhatunk a zöld gyík egyedeivel is. Természetes, hogy e vizekben gazdag területen a mocsári teknős sem ritka.
Mint minden ezen a megkapóan hangulatos vidéken, a madárvilág is gazdag és változatos. A Tisza szakadó partjainak meredek falában jónéhány helyen figyelhetjük meg a partifecske és a gyurgyalag telepeit, ugyanitt találkozhatunk a színpompás jégmadárral. A folyókat kísérő ligeterdőkben szürke gémek, bakcsók, kiskócsagok közösen alakítanak ki vegyes gémtelepeket. Ezek az erdők a halvány geze és a nagy fülemüle jellemző élőhelyei, és itt költ a barna kánya. A Szatmár-Beregi-síkon viszonylag nagy kiterjedésben találhatók még zavartalan, öreg erdők, ezekben találja meg a fészkeléséhez szükséges feltételeket a fekete gólya, a békászó sas, a darázsölyv, a fekete harkály és az egyre gyakoribb holló. A nyíltabb, ligetes területek, így például a fáslegelők jellemző fészkelői a szalakóta, a kabasólyom, a szürke küllő, egyes években a réti fülesbagoly. A területen él az ország második legerősebb haris állománya, és a fürj populációi is számottevőek. Kis számban bár, de költ itt legnagyobb és legszebb bagolyfajunk, az uhu. Rokona, a gyöngybagoly szinte kizárólag templomok tornyában rakja fészkét, s ugyanígy kötődik az ember településeihez a magyar nép egyik kedves madara, a fehér gólya.
Az emlősök közül említést érdemel a nyuszt és rokona, a vidra. A nagyobb erdőkben nem ritka a vadmacska és a borz. Keményebb teleken egy-egy farkas is elkóborol idáig a hegyekből, sajnálatos azonban, hogy legtöbbjük bőrével fizet merészségéért. Az erdők legnagyobb emlősfaja, a gímszarvas nem ritka a területen, természetvédelmi szempontból nem kívánatos viszont a Bockerek-erdőbe betelepített dámvad jelenléte. Néhány éve Ukrajna felől még jávorszarvasok is tartózkodtak átmenetileg, váltóvadként itt. A terület gyakori vadja az őz, a vaddisznó, és a róka. A falvak templomainak tornyaiban népes denevérkolóniák tanyáznak, s a falvak gyakori lakója a nyest.
4. Kultúrális értékek
A Szatmár-Beregben az emberi kultúra feltárt történeti emlékei a régebbi kőkortól a neoliton, a réz- és bronzkoron át a római és honfoglalás korig találhatók. A középkorból maradt ránk a romántól a késő gótikus stílusig jellemző jegyeket viselő húsznál is több templom, valamivel későbbi keletkezésűek a vidék erdélyi hatást mutató haranglábai. Az ország egyik leghíresebb temetője a szatmárcsekei, melyben különös alakú, ún. bálványfejfák őrzik a holtak nyugalmát, és késztetik elmerengésre az odalátogatót.
Egy hagyományos gazdálkodási forma emlékét őrzik az egyre fogyatkozó ún. "dzsungel-gyümölcsösök", melyek a folyók árterein alkotnak az odaillő, honos fafajokkal kevert állományú, különös erdőket. Maradványaikban megtalálható még jó néhány ősi gyümölcsfajta, közülük is kiemelendők a szilva tájfajtái. Főleg ez utóbbi volt az aszalás, lekvár- és pálinkafőzés éltetője, mely tevékenységeket az Alföldön itt űzték és űzik ma is a legmagasabb szinten. A tarpai Nagyhegy és a Kaszonyi-hegy lankáinak hatalmas szőlőiben igen becses, a tokajival vetekedő minőségű borokat állítottak elő. A mezőgazdasághoz kapcsolódik a térség két ipartörténeti műemléke, a vízimalom Túristvándiban és a tarpai szárazmalom. Mindkettő működőképes, igen jó állapotban tekinthető meg.
Ez a vidék számos kiváló embert adott az országnak, s legalább ugyanannyinak nyújtott életre szóló felejthetetlen élményeket. E táj szülötte, itt is nyugszik Kölcsey Ferenc. Közismertek Petőfi Sándor és Szabó Lőrinc itt szerzett élményei és ezekből született művei. E vidék jeles kutatói és megörökítői voltak többek között Herman Ottó és Móricz Zsigmond, kinek lakóháza Tiszacsécsén még ma is áll. A közeli városok iskoláiban tanult Ady Endre, tanított Szabó Dezső.
A tájvédelmi körzetben található különleges tanösvény indítótáblája
Kapcsolódó linkek:
A Közép-Beregi sík komplex élőhely-rehabilitációja: http://lifebereg.hnp.hu/index.php
A Szatmár-Beregi Natúrpark honlapjának címe: www.szatmarbereg.hu
A Szabolcs-Szatmár-Beregi Természetvédelmi Alapítvány honlapcíme: www.szszbalapitvany.hu
