A Hajdúsági Tájvédelmi Körzetben, a hosszúpályi Sándoros-tározó mellett található az a 90 hektáros gyepterület, vagy inkább nádas-rétes vadon, ahol szilaj szürkemarhák legelik-tiporják a sűrű növényzetet. Egész nyáron "kinn háltak", embert is alig láttak, a tereléshez pedig végképp nem szoktak hozzá. Eljött azonban a téli hideg és táplálékszűke. Legfőbb ideje, hogy komfortos szállásukra hajtassanak. De a kinn háló gulya szilaj volta miatt máshogy kellett közelíteni hozzájuk...
Ember, gyalogos, vagy lovas egyaránt, riadalmat okozott volna, csak még mélyebbre űzte volna a jószágot a nádrengetegbe. Ami azonban nem megy erőszakkal, mehet csalogatással. Nem terelés, de szénakoszt kell ide! Néhány héttel a behajtás előtt helyhez szokatták őket, ott kapták meg a takarmányt. Aznap is a már ismerős terepjáró vitte be a "csalit".
Terv szerint haladtak a dolgok, némi bámulás után a villanypásztor kapujáig követték a bálákat. A valódi hortobágyi csikósok "kivagonírozott" lovaik priccs-nyergéből, jó néhány száz méterre vártak a jelre, hogy a kivonuló állatokat egybentartva, irányítva tereljék a jó irányba. Csikósok jöttek, mert manapság a gulyás már legtöbb helyen gyalogos, nem lóhátról terel.
Már kiértek az állatok a kerítésen kívülre, amikor a "gyalogos hajdúktól" megijedve két csoportra oszolva igyekeztek egérutat nyerni. Félórás erőfeszítés nyomán sikerült összeterelni és visszafordítani őket. Kijutva az útra, a természetvédelmi őrszolgálat útbiztosítása közepette kocogott a gulya a konyári téli szállás felé. De váratlan fordulat következett, mert a vezérbika nem tartotta biztonságosnak a kövesutat, visszavágyódott a jól megszokott legelőre. Hirtelen fodulattal beszaladtak a nádasba.
Na, hát onnan kiterelni őket, embert, akarom mondani szakembert, azaz gulyást próbáló feladat.
Változatos terepen kezdődött az üldözés, a taktikai okokból apró csoportokra szétoszló gulya után. Szerencsére egy jó órahosszán belül siker koronázta az erőfeszítéseket, sikerült jó útra terelni a jószágokat.
Mindent összevetve hosszú és kimerítő volt az út "hazáig". A telepen a jócskán kifulladt állatokra ráfért a jutalomfalat. A nap hősei azonban kétségkívül a sokat tapasztalt hortobágyi nóniuszok voltak. Gyepen, nádban, vízben, szántáson, vasúti töltésen mind megállták a helyüket. A féktelen szabadság után kifejezetten nehezükre esett a lószállító kocsiba visszabújniuk.
Lovasaik heveder nélküli, ún. csikósnyeregben csinálták végig a terelést, ami külön művészet.
Régen rendszeresen, minden évben legalább kétszer megesett, ami manapság ritka esemény, a marhahajtás. Ezt a tudást már tényleg csak kevesen őrzik. Nagyon kell ismerni a jószágot hozzá.
